A keresztény, kiváltképpen a katolikus esztéták már múlt századunk első felében panaszkodtak amiatt, hogy a modern szépirodalom, különösen is a próza, mennyire belemerül az egyéni és közösségi bűnök aprólékos analízisébe, anélkül, hogy megmutatná, mi is az erény, milyen a szép és a jó.
Közülük álljon itt Városi István (1905-1978) esztergomi hittudományi főiskolai tanár „Világnézet az irodalomban” című elemzéssorozatának a „Magyar Kultúra” 1940. október 20-ai számában megjelent harmadik részének néhány figyelemre méltó észrevétele, amelyben mindezek miatt komoly kritikával illetett mégoly elismert írókat, mint például Móricz Zsigmondot is.
Platón és Arisztotelész nyomán ő is abból indul ki, hogy minden emberi tevékenység, legyen művészi vagy közéleti, egyetemes erkölcsi normáknak alárendelt. Ami a művészit illeti: írhat valaki bármennyire is tökéletes formahűséggel lírai, epikai, drámai alkotást, ha tárgya visszataszító, ha belőle olvasója azt a konklúziót vonja le, hogy bár szeretne kilépni a benne részletezett, őt is érintő erkölcsi eltévelyedések mocsarából, de nem kapott ehhez általa segítséget, ha nem vezetett megtisztuláshoz, katarzishoz:
„Lehet valaki zseniális, szeretheti föltűnő módon a földjét és fajtáját, elismerheti Isten létét és gondviselő tevékenységét, túlcsordulhat benne a jóindulat és menteni kész nekigyűrkőzés, szerepelhet a közélet porondján és írhat regényeket: a próféta és nevelő megtisztelő címeit mégis meg kell tagadnunk tőle, vagy ha mások túlbuzgósága és tapasztalatlansága homlokára kente, akkor le kell vakarnunk onnét, éppen legszentebb érdekeink érdekében.”
Példaként említi erre Móricz Zsigmond művészetét:
„Az előbb elsorolt nemes tulajdonságok egyetlenegyét sem vitatjuk el tőle, nem vonjuk kétségbe sem zseniális művészi adottságait, sem fajtája szeretetét, sem segíteni akaró jóindulatát. De tagadnunk kell, hogy fajának igazi prófétája, és el kell utasítanunk, hogy fajának igazi prófétája, és el kell utasítanunk még a gondolatát is annak, hogy alkalmas volna írásaival népünk elesettségén nevelni, népi öntudatot és szellemet mélyíteni, vagy a sorskérdések iramára a figyelmet komolyan ráirányítani.”
A mindmáig írófejedelemként, sőt „magyar próféta”-ként felmagasztosított művész akkoriban, szemben a „népi irodalom” feje köré glóriát fonó ítészeivel, bizony komoly világnézeti és esztétikai kritikák kereszttüzébe került, így Városi sem hallgatta el aggodalmait céljainak, szándékainak hatásával kapcsolatban:
„Lehetnek, akik a csécsei viszonyok, a fülledt érzékiségben bomló papnék, a hatalmukkal visszaélő főkapitányok és elvetélt tanártípusok kegyetlenül kíméletlen rajzában talán rádöbbennek az író igazi szándékára: népünk bűneinek ostorozására. A százezrek és milliók azonban megfeneklenek az erkölcstelenül halmozott részek és rothadtan is gerjedő bűnök csillogó leírásában, anélkül, hogy a bűn gyönyörén át elérkeznének az arisztotelészi katarzis elméleti mélységeihez vagy gyakorlati megvalósulásához.”
Vagyis lényegében ugyanazt hiányolja műveiből, mint amit szaktársai is a népi írókéi legtöbbjéből: a pozitív megmutatást, a bűnök sötét barlangösvényeiből az erények világos virágmezőire lépés mégoly tövisterhes támpontjai megadását, annak kívánalmát, hogy az erkölcstan elsősorban ne bűntan legyen, hanem erénytan.
„A ma még mosolygó gyermek holnap is csak mosolyogni fog, de évek múlva belső meghasonlásokról beszélnek arcvonásai. Mert Racine Phaedrája szavaival: „egy nap nem csinál erényes lelkű, tisztes emberekből vérfertőzőket”, de az örök életbölcsesség szerint a gyöngyöző vízcseppek is szétporlasztják idővel a sziklákat.”
Városi iménti intelmével akár pontot is tehetnénk a keresztény esztéták fentebb részletezett panaszára példával szolgáló móriczi életmű kritikája végére. Amiért ezt azonban mégsem tesszük, annak oka az író világnézeti vargabetűket járása, az, hogy nem egyszer pont azokat állította piedesztálra, akiknek műveiben szintén inkább a bűnök, mintsem az erények ábrázolása a perdöntő. Így például Pintér Jenő irodalomtörténész idézi művében (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941) egy 1938-as nyilatkozatát:
„Korán rájöttem arra, hogy a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.”
Persze kár, hogy további részleteket nem árult el erről az „európai hang”-ról, mindenesetre – anélkül, hogy nyilvánvaló írói érdemeit megkérdőjeleznénk – kérdés: ha a jelek szerint a közismert „klasszikusok” is, tisztelet a kevés kivételnek, jó ideje csak az egyéni és közösségi bűnök aprólékos analízisébe tudnak belemerülni, anélkül, hogy helyükben megmutatnák, mi is az erény, milyen a szép és a jó, akkor mit várjunk az irodalmi életet meghatározó, törtetésben egészen zseniális közepesektől?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
