„Sokasodnak a törpék a földön és rendre kivesznek az óriások.” Így búcsúztatta Wass Albert a negyvenöt éve, 1968. május 20-án elhunyt Marschalkó Lajos újságírót, szerkesztőt halálakor, felismerve, hogy olyan valakit vesztettünk el benne, aki, különösen is a „Világhódítók” és az „Országhódítók” című könyvéből ismert éleslátásával, messze kitűnt valamennyi kortársa közül. Írt irredenta verseket operett szövegkönyvet, számos elbeszélést és regényt, országos hatása mégsem ezeknek, hanem vezércikkeinek lett. A Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály megszervezte Országos Magyar Sajtókamara újságírójaként és a Magyar Újságírók Egyesületének tagjaként volt jelen például 1940 szeptemberében Székelyföldön: a magyar csapatok boldog bevonulásáról tudósított „A csíksomlyói Mária csodája” címmel (vitéz Bléry László és Rózsás József albumában (Erdélyünk – honvédségünk, 1941)). 1945-ben Németországba menekült.
1903. szeptember 11-én született Hajdúböszörményben. Érettségi után újságírói pályára lépett 1921-ben: a debreceni „Hajdúföld” és a „Fehér Újság” (az első hazai antibolsevista hetilap), továbbá a miskolci „Magyar Jövő” munkatársa. 1934-től a Debreceni Újság felelős szerkesztője, az „Esti Újság” vezércikkírója és a Budapesten megjelenő, vitéz Jákfai Gömbös Gyula alapította, eleinte Hubay Kálmán, majd vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály és Báthory-Hüttner János főszerkesztésében megjelent, több százezres példány-számú „Függetlenség” munkatársa 1945-ig. 1935-ben Debrecenből Budapestre költözött. Írt irredenta verseket operett szövegkönyvet, számos elbeszélést és regényt, országos hatása mégsem ezeknek, hanem vezércikkeinek lett. A Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály megszervezte Országos Magyar Sajtókamara újságírójaként és a Magyar Újságírók Egyesületének tagjaként volt jelen például 1940 szeptemberében Székelyföldön: a magyar csapatok boldog bevonulásáról tudósított „A csíksomlyói Mária csodája” címmel (vitéz Bléry László és Rózsás József albumában (Erdélyünk – honvédségünk, 1941)). 1945-ben Németországba menekült. Felismerte, hiába volt párton kívüli, hiába nem volt tagja a hungarista kormánynak, ha marad, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihályhoz és Rajniss Ferenchez hasonlóan őt is „háborús uszító”-ként fogja elítélni és kivégezni a Népbíróságok Országos Tanácsa. Felismerte, milyen fontos feladatok fognak még rá hárulni, mint újságíróra.
A száműzetés éveit Münchenben töltötte haláláig. Fizikai munkásként kereste kenyerét egy gyárban, míg éjszaka írta könyveit. Az 1951 szeptembere és 1954 decembere között Csűrös Zoltán és Ráttkay R. Kálmán szerkesztette „Új Magyarság”, 1960 és 1962 között az „Összefogás” főmunkatársa, 1955-ben az „Új Magyar Jövő” társszerkesztője lett. 1954-től a Süli József alapította londoni „Hídfő” című lapot szerkesztette Fiala Ferenccel, a hungarista kormány sajtófőnökével, akivel ebben az időben kötött életre szóló barátságot. A Hídfő a Hungarista Mozgalom egyik fórumává vált. 1954-ben Nyírő József-díjban részesült. Az 1959-ben Münchenben megalakult Mikes Kelemen Kör munkájában is részt vett. Nem létezett olyan magyar lap, amely ne közölt volna tőle írásokat. (Ezek zöme az alábbi lapokban jelent meg: Délamerikai Magyar Hírlap, Délamerikai Magyarság, Hungarian Week, Hungária, Képes Magyar Világhíradó, Krónika (New York), Magyar Egység, Magyar Nemzeti Ifjúság, Magyar Nők, Magyarok Útja, Nyugati Magyarság, Szabad Magyar Világ, Szabad Magyarság, Szabad Nemzet, Szittyakürt) 1960-ban látott napvilágot szerkesztésében a „Hídfő Trianoni Almanach”, amely a Trianonról szóló könyvtárnyi irodalom mindmáig kiemelkedő alkotása.
1968. május 20-án hunyt el Münchenben. Sírkövére ezt vésték: „Istenért, hazáért és szabadságért – mindhalálig.” Süli Józsefről írt sorai rá is illenek: „Akik a gyászban itt maradtunk és még élünk, nem mondhatunk mást, és nem ígérhetünk többet sem az olvasóknak, sem önmagunknak: Nélküle is megyünk tovább az ő nyomdokain…”
Első történelmi tanulmányát a tiszaeszlári bűnperről írta. (Tiszaeszlár. A magyar fajvédelem hőskora, 1943). Amíg Bary József vizsgálóbíró emlékirata (A tiszaeszlári bűnper, 1933) kizárólag a tiszaeszlári rituális gyilkosság körülményeit és a bűnper lefolyását ismertette, addig Marschalkó arra a kérdésre kereste a választ, miért lett nemzetközi visszhangja a pernek? Igazat adott Zimándy Ignácnak, a Magyar Antiszemita Párt néhai országgyűlési papképviselőjének: a zsidóság vezető köreinek rossz a lelkiismerete Tiszaeszlár miatt. Felmentik önmagukat a vád alól, antiszemitának kiáltják ki társadalmunkat, miközben maguk gerjesztik az antiszemitizmust. Debreceni évei folyamán megismerkedett a magyar fajvédelem, a fajbiológia és öröklődéstan irányelveivel. Ebben az időben nálunk főként Bosnyák Zoltán, Gáspár János, Kausz János, Méhely Lajos, külföldön Hans F. K. Günther foglalkozott embertannal. Ónody Géza, Verhovay Gyula, Istóczy Győző, Nendtwich Károly, Simonyi Iván, Zimándy Ignác, Bartha Miklós, Szemere Miklós, Kiss Sándor, Petrássevich Géza, Dánér Béla, id. Egan Lajos, ifj. Weszprémy Károly és Kovács Alajos műveiből (tételesen felsorolja őket Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály műve, A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943) megtudta, szellemi nagyjaink többsége miért kérdőjelezte meg a magyarországi zsidóság asszimilációjának lehetőségét. Az 1920-as évek elejétől folyamatosan megjelenő antibolsevista kiadványokból (közülük a legfontosabbak: a Sion bölcseinek jegyzőkönyvei (1922), Rohling Ágost Talmudzsidó-ja (1872), Luzsénszky Alfonz Talmud-fordítása (1919) és Huber Lipót vallástörténeti forrástanulmánya (Zsidóság és kereszténység a múltban és a jelenben, 1933-1936) megismerte a zsidóság 1867 utáni, Kárpát-Európában korábban sohasem tapasztalt méretű térfoglalásának politikai és gazdasági okait. A tiszaeszlári bűnper sajtóanyagát legalább annyira ismerte, mint a fent felsorolt szerzők műveit. (A tizenkilencedik század utolsó negyedében számos röpirat jelent meg Solymosi Eszter tragédiájáról, de összefoglaló értekezés nem. Istóczy Győző örökösét látta Vitéz Jákfai Gömbös Gyula miniszterelnökben, ezért róla írta második történelmi tanulmányát. (Gömbös Gyula, a fajvédő vezér, 1943). Ezt követte 1944-ben újabb könyve, a „Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?” 1945-ben mindhárom említett könyve rákerült „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek első sz. jegyzéké”-re.
Az emigrációban már az Országhódítók és a Világhódítók megjelenése előtt feltűnt Mindszenty bíboros küzdelmeiről írt könyvével (Mátray Lajos álnéven: Egyedül Sztálin ellen. Előszó: Fr. Bíró Benedek. Cleveland, 1949. Katolikus Magyarok Vasárnapja) és Budapest ostromáról, a hungarista kormány meneküléséről, a kőszegi miniszterelnökségi hivatal működéséről szóló emlékiratával (Vörös vihar, 1953).
1958-ban Londonban, a Hídfő gondozásában jelentette meg Fiala Ferenccel közösen megírt tanulmányát, a „Vádló bitófák”-at „a magyar nemzet igazi sírásói”-ról. Minden sora perbe száll a Nürnbergi Per szellemével: bemutatja, kiket, hol, miért végeztek ki Magyarországon 1945 után a kommunisták. Nem hallgatja el a zsidóság irányító szerepét a népbírósági perek meghozatalában és a kivégzések végrehajtásában. E könyvből szerezhettek először tudomást a magyar olvasók például Himler Márton kihallgatásairól, Hóman Bálint, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, Bosnyák Zoltán, Méhely Lajos kálváriájáról, a magyar értelmiség lefejezéséről. Szálasi Ferencet a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának vallotta, akárcsak az angol C. A. Macartney professzor. Hasonlóan nyilatkozott Bárdossy Lászlóról, Vitéz Endre Lászlóról, Páter Uzdóczy-Zadravecz Istvánról, továbbá a hungarista kormány kivégzett minisztereiről, főleg Kovarcz Emilről és Kassay Ferencről.
A legnagyobb figyelem mégis a Világhódító”-kat és az „Országhódító”-kat kísérte. A „Világhódítók” 1958-ban jelent meg Londonban, a Hídfőnél. Alapvető felismerése: a zsidóság a saját faji mítoszához a babiloni szétszóratás óta állandóan ragaszkodik. Az 1789-es francia forradalom megnyitotta a zsidó politika addig elzárt zsilipjeit. 1789 óta már nem várják a „Messiást”, mert önmagukat tartják „megváltónak”, de csak politikai értelemben. A szabadkőművesség, szociáldemokrácia és a kapitalizmus csupán eszközök a Talmud tanításait követők kezében. A forradalmak európai történelmének tanulmányozása ugyanis rádöbbentette: a zsidók a nemzeteket nem a saját értékeik szerint minősítik, hanem aszerint, hogyan viszonyulnak a Talmudhoz. Emiatt – miként a nemzetiszocializmus is – a zsidókérdést világkérdésnek és világproblémának tartotta. Nem tudta elfogadni a zsidókérdés „fantomkérdés”-ként történő beállítását, mivel a gettó és a diaszpóra tény, nem fantom. Elfogadhatatlannak ítélte a zsidókérdés nem zsidó tanulmányozóinak „antiszemita” megbélyegzését. Ahogyan megfogalmazta, könyvét a „felismerés”, és nem a gyűlölet szülte. Amikor például név szerint felsorolta, az Amerikai Egyesült Államok kormányának és a szovjet politikai vezetésnek mely tagjai álltak a zsidó pénzügyi körökkel szoros kapcsolatban, csak tényeket közölt. A Nürnbergi Per elítéltjeiről magyarként szintén ő merte először leírni azokat a tényeket, amelyek azóta is tabunak számítanak a kommunista és liberális tudatformálásban. Többek között Keitel, Göring, Ribbentrop halálának körülményeit, a német nép „kollektív bűnössé” nyilvánítását és a Morgenthau-terv lényegét – vagyis a németek tervezett kiirtását – éppúgy nem rejtette véka alá, mint lesújtó véleményét Churchillről és Rooseveltről. Azonban bármennyire is nemzetellenesnek és kereszténytelennek minősítette az angol és amerikai politikai irányítást, magukat az angolokat és amerikaiakat nem ítélte el.
A „Világhódítók” olvasottsága, elfogadása vagy elutasítása azonban nemcsak imént ismertetett gondolatainak köszönhető. Marschalkó Lajosnak a kommunisták és a liberálisok szemében volt egy „főbűne”: nem tartotta igaznak az Auschwitzról elterjesztett híreszteléseket. Meggyőződése szerint ugyanis a gondolkodó ember számára elfogadhatatlan lélektani, fizikai, kémiai tényezőknek ellentmondó állítások történelmi tényekként való elfogadása. Nem talált bizonyítékokat az európai zsidóság kiirtására. Rámutatott egy történelmi tényre: Hitler soha senkinek nem adott írásos utasítást a zsidóság fizikai megsemmisítésére. Továbbá nincs olyan levéltári dokumentum, amely igazolná élő emberek gázkamrákban történő elpusztítását. Ezzel megelőzött revizionista történészeket (Arthur E. Butz, Robert Faurisson, David Irving, Ernst Zündel, Richard R. Harwood, Jürgen Graf, Lars Adelskogh), és egyes zsidó kutatókat (Raul Hilberg, David Cole). A „Világhódítók” már csak ezért is a huszadik századi világtörténelem alapműve: először tárta fel a Nürnbergi Perben „háborús bűnösség”-et hangoztató „szemtanúk” vallomásainak hamisításait, a szovjet és amerikai hatóságok erkölcsbíráskodásának alaptalanságát. A „Világhódítók” első megjelenése óta a nyugati revizionisták sok adattal tudták alátámasztani érvelését, de az ötvenes években még nem csekély szellemi bátorság kellett a tény ténynek és a mítosz mítosznak nevezéséhez.
Az „Országhódítók” Münchenben, 1965-ben jelent meg a Mikes Kelemen Kör kiadásában. Ebben az 1867-es emancipációs törvény elfogadásától Rosenfeld (Rákosi) Mátyásig kíséri figyelemmel a zsidóság magyarországi térhódítását. Az Országos Statisztikai Hivatal, továbbá Fényes Elek, Ifj. Weszprémy Kálmán, Kovács Alajos és Bosnyák Zoltán adatai alapján ismerteti a zsidóság magyarországi számarányát az oktatás, lap- és könyvkiadás, a jog, az egészségügy, az ipar és kereskedelem terén. Külön foglalkozik a magyar papságnak a zsidósággal szemben tanúsított ellenállásával, főleg Prohászka Ottokár küzdelmeivel, de nem riad vissza, ha a magyar reformátusok egyes vezetőit (például Balthazár Dezsőt) kell megbírálnia a zsidóság beolvadásának eredményességébe vetett hitük miatt. Részletesen közöl szabadkőműves dokumentumokat, amelyek a páholyvezetők és a zsidóság összefonódását bizonyítják. A tanulmány függeléke a magyarországi zsidó írók Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály bibliográfiájából átvett névsora.
Könyve egyedülálló huszadik századi kísérlet a magyarországi zsidóság történelmének szociológiai és politikatörténeti szempontból történő megírására. Amint Vitéz Kolosváry Borcsa Mihály bibliográfiájából kitűnik, számos statisztikai és politikai tanulmány jelent meg arról, miként vált a zsidóság a tizenkilencedik század második felétől a sajtó, a kereskedelem és jogszolgáltatás irányítójává, viszont olyan átfogó tanulmánykísérlet, mint az „Országhódítók”, korábban nem készült. 1965 előtt a magyar történettudomány nem foglalkozott önállóan a magyarországi zsidóság múltjával: történelmi összefoglalásaink nem fajként, hanem hol „nemzetiség”-ként, hol „vallás”-ként tartották nyilván a zsidókat. Marschalkó ezt a felfogást elutasította. Bár nem hivatkozott Doros Gáborra, a legnagyobb magyar antropológusra, mégis azonosult a zsidóság és a magyarság faji keveredésének a magyarságra nézve káros hatását hangsúlyozó könyve (A magyarság életereje, 1944) következtetésével: „Tekintettel arra, hogy a szemita, de főként az aethiopid rassz a fajtaskálában távol áll a magyarságot alkotó fajtáktól, a magyar nemzettest tagjainak a zsidókkal való összeházasodása, illetve keveredése fajbiológiai szempontból ellenjavallt s a magyar és zsidó fajtaelemek keveredéséből származó hybridek dysharmonikus utódoknak minősíthetők.” Istóczy Győzőhöz hasonlóan a zsidókérdés lényegét a zsidóság faji karakterének a többi nemzetek faji karakterével való ellentétében látta. Észrevette, még jobban, mint Szekfű Gyula (Három nemzedék és ami utána következik, 1938), a zsidóság lélekszámának rohamos növekedését, és azt a szellemi befolyást is, amit a közvélemény formálására, a hírközlés és oktatás minőségére gyakorolt. Ez utóbbit tartotta a magyarság élettani, biológiai, szellemi és politikai életére végzetesnek.
Aki egyszer majd megírja a huszadik század igaz történelmét, nem mellőzheti sem a„Világhódítók”-at, sem az „Országhódítók”-at. Ma, amikor a materializmus, a marxizmus és freudizmus mind az embertant, mind a történettudományt megfertőzte, nem lehet eléggé méltatni, mennyire sorsdöntőnek tartotta a faji sajátosságok továbbörökítését a vérségi kapcsolat megőrzésével. A „Világhódítók” világnézeti alapmű, mint a „Mein Kampf”, vagy Houston Stewart Chamberlain műve „a XIX. század alapjai” (Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts, 1907).
Marschalkó Lajos a nemzeti emigránsok évtizedeken át legnépszerűbb újságíróinak egyike volt, aki könyveivel, főként a nálunk már ismét hozzáférhető Országhódítókkal és a Világhódítókkal méltán váltja ki a hamisítatlan történelemkönyvek olvasótáborának töretlen elismerését mindmáig, ilyetén igazolva Wass Albert nekrológját, azt, hogy „sokasodnak a törpék a földön és rendre kivesznek az óriások.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info