Fölöttébb nehéz jó irodalomtörténetet írni, olyat, mely nem merül ki a költők, írók életének és műveik tartalmának ismertetésével, műfaji sajátosságaik részletezésével, hanem az alkotók és alkotásaik világnézeti hátterét, értékét, korukra való hatása feltárását is célul tűzi ki, pedig egy ilyen komplex mű mindenki számára nélkülözhetetlen. Pedig igenis van ilyen, mint Várkonyi Nándor irodalom- és művelődéstörténészé.
Fölöttébb nehéz jó irodalomtörténetet írni, olyat, mely nem merül ki a költők, írók életének és műveik tartalmának ismertetésével, műfaji sajátosságaik részletezésével, hanem az alkotók és alkotásaik világnézeti hátterét, értékét, korukra való hatása feltárását is célul tűzi ki, pedig egy ilyen komplex mű mindenki számára nélkülözhetetlen. A nagyon kevés ilyen közé tartozik mindenesetre a harmincnyolc éve, 1975. március 11-én elhunyt Várkonyi Nándor irodalom- és művelődéstörténészé.
1942-ben látott nyomdafestéket Az újabb magyar irodalom 1880-1940 című, Harcos Ottó életrajzi és könyvészeti részével kiegészített, közel hatszáz oldalas irodalomtörténete (tizenöt évvel korábban kiadott hasonló tárgyú műve (A modern magyar irodalom) lényeges kibővítéseként és átdolgozásaként), lehetőleg teljességet nyújtó „monografikus keret” önmaga elé állításával, határozott történelem- és irodalomszemlélettel, amely nála közös, mert „az irodalom nem egyéb, mint a történeti tevékenység egyik fajtája, éppoly hatékony cselekvés, mint a politika, a hadviselés, a gazdálkodás és a többi, s ugyanaz a szellem járja át, mint azokat”, ezért a vele való foglalkozás korántsem csupán gyönyörködtető fényűzés, hanem az élet „primér ténye”-ként felelősségteljes kötelesség.
Könyve minden addiginál és azutáninál azért fontosabb, mert iménti alapelvéhez könyörtelenül ragaszkodva mutatja be benne az időmeghatározása szerint 1880-tól 1900-ig ívelő realizmus, az 1900-tól 1920-ig kiteljesedő modernség és az azt követő két évtized népi irányzatát, éspedig sokkal árnyaltabban, mint mindmáig mégoly nélkülözhetetlen további irodalomtörténeteink (elsősorban Pintér Jenőé (Magyar Irodalomtörténet. Tudományos rendszerezés, 1931-1941) és Féja Gézáé (Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora, 1937-1943)), amiért a költők és írók világnézetét, alkotáslélektanát mindig a korfolyamatokkal egybevetve elemzi, különös tekintettel a Szabó Dezsővel, Németh Lászlóval és Móricz Zsigmonddal virágba boruló, hozzá oly közel álló népi irodalomra.
Műve sajnálatosan hiányzik könyvpiacunkról, tanáraink, diákjaink többségének kezéből, de persze nem véletlenül, hiszen a „Nyugat”-folyóiratra és körére központosító hivatalos irodalomszemlélettel ellentétben részletesen rámutatott, hogy huszadik század eleji képviselőik közül az olyanok, mint Dóczi Lajos, Falk Miksa, Hatvany Lajos, Lukács György, Balázs Béla, Ignotus Hugo, mennyire „idegen lélekbe” burkolták a magyar tárgyat nyelvükkel, hiszen általuk „Budapesten nemcsak utcanyelv alakult ki, hanem egy német-zsidó-magyar öszvérnyelv, zsargon is, amely bekerült az irodalomba: ennek létjogosultságát hirdette Ignotus s megjósolta, hogy belőle fog kifejlődni a klasszikus magyar irodalmi nyelv, amelynek eredetét Szép Ernő szerint egykor majd iskolákban fogják tanítani”.
Persze nemcsak neki, hanem a jórészt egzisztenciálisan tőlük függő, de lelke mélyen világuktól valójában nagyon is idegenkedő Ady Endrének szintúgy feltűnt ez, olyannyira, hogy szerinte éppen ezért semmiképpen sem lehet azt várni, hogy anyanyelvünkre éppen ők tanítsanak minket, mi több, íróik közül Szerb Antalnak, aki elismerte, tájszólásuk „nem tartozik a szép nyelvek közé”, nem is szólva továbbá a hivatásos nyelvészek közül Bárczi Gézáról, aki „pesti nyelv”-en főleg az övékét értette, tudván, hogy az éneklő, Gárdonyi Géza szavaival a szavakat örökösen „kunkorgató, kottára szedő”, a hangsúlyt a szavak, mondatok végére helyező, a ragokat és toldalékokat tudatosan elharapó nyelvhasználat azt mutatja, mennyire kiveszőben édes anyanyelvünk, amelyet pedig, Kölcsey Ferenc szavaival, „lehetségig művelni” egyenesen elemi kötelességünk megmaradásunkért.
Bárcsak beteljesülne műve hetvenegy évvel ezelőtti záró soraiban megfogalmazott kívánalma, miszerint az új irodalomnak „fel kell kutatnia a népi nemzettest szellemi és erkölcsi alkatát, etnikai és történeti összetevőit, feltárni a veszélyeket, amelyek fenyegetik, érvényesülését minden eszközzel elősegíteni, s a legmagasabb igényekkel megrajzolt ideálképét célul tárni ki a jövő korok elé”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
