Többször megírtuk már: úgy tűnik, fokozhatatlan a Kertész Imrét és Esterházy Pétert saját vallomásai szerint szívébe záró, a Magyar Gárdát elítélő, az Árpád-sávos zászlóval általuk való felvonulást ízléstelennek és kártékonynak minősítő Fabiny Tamás holocausthódolata. Amiért most ismét ezt tesszük, annak oka, hogy ezúttal egyháza alapítójától, Luthertől határolódik el, amiért az – úgymond – azt mondta, hogy „ki kell irtani a zsidóságot”. Kár azonban, hogy nem pontosan idéz. Mi megtesszük helyette.
Csak emlékeztetőül. A mindennapi.hu portálon 2010. október 31-én azon kesergett, hogy „az egyházi szokások elriaszthatnak a hittől”, majd 2012. június 11-én a Heti Világgazdaságnak adott interjújában pedig egyenesen tiltakozott a június 4-i, Trianonra emlékeztető harangozás elrendelésére vonatkozó akkori, egyházaktól való államtitkári kérés ellen – mondván, „ilyet nem lehet központilag elrendelni, ha egy gyülekezet úgy akarja, harangoznak, ha nem, nem” –, egy évvel korábbi nyilatkozatát megerősítve, miszerint „nem baj, ha az egyház úgymond kijön a templom falai közül, de veszélyes, ha politikai szerepre tör”, hozzátéve, hogy „most viszont úgy tűnik, a politika menne a templomokba”, megismételve egyben a Magyar Gárdát elítélő (az RTL Klubnak adott) korábbi álláspontját („valós problémákra adott nagyon rossz válasznak tartjuk a gárdát”), fájlalva Iványi Gáborék kirekesztettségét (holott „ott lenne a helyük az elismert egyházak között”), s hogy „van pár ostoba lelkész is, aki tűrhetetlen dolgokat mond a szószékről’, holott azokon „zsidózásnak, cigányozásnak nincs helye”, s nincs mentség egyetlen „cigányellenes megnyilvánulás”-ra vagy „összekacsintás”-ra sem a Jobbikkal, a Magyar Gárdával.
Aztán 2012. december 7-én a szentendrei Régi Művésztelepi Galérián „Ámos Imre és a XX. század” címmel megnyílt „kortárs összművészeti kiállítás” megnyitóján Elie Wieselt idézve elítélte a „cigánygyilkosságok”-at és a „tiszaeszlározás”-t, felháborodva, hogy „a tagadás szelleme ma is köztünk van”, mivel „ahol Parlamentben vagy azon kívül listákat próbálnak emberek bizonyos csoportjáról összeállítani, ott tovább él Kain lelkülete”, holott „kereszténynek lenni és maradni azt jelenti, hogy vállunkon hordjuk a magyar zsidósággal ’33 és ’45 között történtek keresztjét, a mulasztás átöröklött terhét” végül pedig 2013. január 12-én pedig a Heti Világgazdaságnak arról számolt be, hogy „iskolai tolerancia-projektet indít az evangélikus egyház”, tekintettel „a futballhuliganizmussal előretörő intoleranciára, a rasszizmusra, a fajgyűlöletre vagy a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzésekre”, amiért is „ki kell alakítani az emberekben azt a fajta hozzáállást, hogy ha meghallanak valahol egy zsidósággal kapcsolatos diszkriminatív megjegyzést, akkor szólaljon meg bennük a „vészcsengő”, hogy mintegy hetven éve is verbálisan kezdődött a zsidó honfitársak hátrányos megkülönböztetése”.
És akkor most lássuk fokozhatatlan holocausthódolata újabb nyomát! Az „Evangélikus Élet” 2013. április 16-i száma interjút közölt vele „a holocaust áldozatainak emléknapja” alkalmából (amit aztán a Szombat, 2013. május 3-i száma át is vett), amelyben az imént idézettek megismétlésén túl nyilatkozott egyháza alapítója antiszemitizmusáról is. A riporter kérdésére („Az evangélikus egyházzal kapcsolatban mind kívülről jövő, mind egyházon belüli kritika fogalmazódik meg Luther Mártonnak nyíltan antiszemita kijelentéseivel kapcsolatban. Luther ezen szövegeit Püspök úr hogyan értelmezi?”) ezúttal így felelt:
„Kétségtelen, hogy élete legvégén olyan kijelentésekre ragadtatta magát, amit egyszerűen nem lehet vállalni. Nem tagadom, hogy igen, Luther ezeket sajnálatosan mondta. Ezt nem lehet meg nem történté tenni. Amikor Luther azt mondja, hogy fel kell gyújtani a zsinagógákat, vagy ki kell irtani a zsidóságot, azt semmiképpen nem tartom vállalhatónak.”
Szóval ki kell irtani a zsidóságot ugyebár! Kár azonban, hogy nem pontosan idéz. Mi megtesszük helyette. Íme:
„Először: zsinagógáikat és iskoláikat fel kell gyújtani, és ha azok nem akarnak égni, akkor földdel be kell borítani, hogy senki fia soha többet örökre egyetlen követ vagy salakot ne láthasson belőle: ezt kell tenni Urunk és a kereszténység dicsőségére, hogy Isten lássa, mi keresztények vagyunk. Másodszor, el kell pusztítani házaikat, mert azokban ugyanazt teszik, amit az iskoláikban. Harmadszor, el kell venni tőlük az imakönyveiket. Negyedszer, rabbijaiknak fejvesztés terhe mellett meg kell tiltani, hogy taníthassanak. Ötödször, meg kell tiltani nekik, hogy az utcákat használják, mert semmi dolguk kint, sem nem urak, sem nem hivatalnokok, sem nem kereskedők: maradjanak otthon. Hatodszor, el kell venni tőlük minden pénzt, ezüst- és arany ékszert, és ezeket el kell zárni, amiért mindent, amijük van, tőlünk lopták el vagy szerezték uzsorával. Hetedszer, közülük minden fiatal férfinak és nőnek cséphadarót, baltát, kapát, lapátot, rokkát, orsót kell adni a kezébe, hogy kenyerüket orruk verítékével keressék meg.”
Biblikusan hét csapást emlegetett velük szemben Luther 1543-ban Jénában „Von den Juden und ihren Lügen (A zsidókról és hazugságaikról) címmel megjelent, imént idézett röpiratában, de ezek egyikében sem szerepel tehát a Fabiny főpásztor szerinti, általunk kiemelt kitétel. Kissé necces helyzet, ugye? Egy evangélikus főpásztor, aki még saját egyháza alapítóját is csak ennyire ismeri! Meg persze azt a helyzetet, amely már négyszázhetven éve e sorokat kikényszerítette. S még ezek után mondja valaki, hogy nem eléggé nagy az Isten állatkertje, amelyben bár a léc alacsony, de valahogy mégis rendre leverik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info