Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!, vallotta József Attila egy olyan korban, melyben bebizonyosodott, hogy teher alatt nő a pálma, izmosodik a székely-magyar, ennek jeleként 1940-ben, a kincses város visszatérésekor még lakóinak 70 százaléka volt magyar, míg ma alig 22. Most azonban mégsem ennek okát firtatjuk, csak azt, hogy miért is kapta a kincses jelzőt? Erre a kérdésre felelt a százhuszonhárom éve, 1890-ben született Makkai Sándor író, erdélyi református főpásztor. Eszerint ‘nem a gyárak és áruházak voltak a büszkeségei, hanem iskoláinak gazdag rendszere fel az egyetemig’, vagyis igazi kincsei szellemi értékei.

Erdély fővárosa, Kolozsvár történelme varázsáról persze könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre, mégis Makkai Sándor csak Szabó Dezső önéletrajzi kötetéhez (Életeim) hasonlítható vallomását idézzük a magán kívül még Rónai András, Asztalos Miklós és Gergely Pál által írt A mi Erdélyünk című, 1940-ben megjelent honismertető tanulmánykötetből.

Ebben a Nagyenyeden csendességben és álmodozásokban felcseperedett diák arról vall, milyen vágya volt diáktársaival együtt, hogy meglássa végre ‘Mátyás büszkeség’-ét, amelyről már annyit hallott, a tündérkerti metropoliszt, a minnyájuk által látatlanul is ‘kincses város’-t. Amikor aztán elérkezett a várva várt pillanat, amikor megpillanthatta a fényárban úszó Bocskai téri Kisparkot, az öreg református kollégium nagykúriáját, a Farkas utcai régi színházat, mintha időtlenné vált volna minden, hiszen ‘a jelent a múlttal törhetetlen közösség kapcsolta egybe, a ferencesek, a piaristák, a minoriták szép szentélyein keresztül egészen a Monostori úti ó-keresztyén és kalotaszegi népi stílust egyesítő református Istenházáig’.

Igen, Szabó Dezsőhöz hasonlóan ő is úgy látta, hogy Kolozsvár nem más, mint kicsiben az egész ország, amelynek bizony ‘nem a gyárak és áruházak voltak a büszkeségei, hanem iskoláinak gazdag rendszere fel az egyetemig, az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtára és gyűjteményei, az Erdélyi Irodalmi Társaság, az EMKE [Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Ifj. T. L.], az új Nemzeti Színház’, amelyek alapján ‘szellemi fővárosa volt Erdélynek, vonzotta magához Erdély szellemi embereit és ifjúságát a székely fenyvesek legtávolibb zugából is. Tisztessége és dicsősége marad, hogy a múzeumalapító Mikó Imrét, Erdély Széchenyijét tisztelte a legnagyobb embernek s hogy benne a leghíresebb és legismertebb emberek lelkipásztorok, professzorok, írók és művészek voltak.’

1940. augusztus 30-án, amikor a Második Bécsi Döntéssel visszatért az anyaországhoz a ‘kincses város’ is, amikor Horthy bakáinak kopogása ismét a régmúltat idézte, nemcsak az akkori, hanem a mostani túlélő ottani magyarságnak is üzent Makkai. Azt tehát, hogy a műveltségünkben továbbélő lelkiségünkhöz való foggal-körömmel ragaszkodás, a gyárak, áruházak csillogó szépségeinek múlandóságával szemben a hagyományhűségben megnyilatkozó szeretet a város igazi öröksége akkor is, ha éppen megszállás alatt áll, tudva, hogy huszonkét évvel korábban ‘a város hatalmilag, gazdaságilag, sokban kulturálisan is gazdát cserélt, de ebben a lelki értelemben a kincses város most is örökre a mienk’.

Világos üzenet ez ma is, s természetesen nemcsak Kolozsvárra, hanem egész hazánkra vonatkozóan. A Kárpátoktól az Al-Dunáig. Ha eszerint igyekszünk élni mi is, elmondhatjuk Makkai Sándor után Reményik Sándorral:

A lélek él: betűben, kőben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át,
Amíg meg nem tagadja önmagát.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info