Közhely, valahogy mégsem tudatosítjuk, hogy anyanyelvünk van olyan gazdag, hogy általa mindent kifejezhetünk. Ezt hangsúlyozta a száztizenhat éve, 1897. január 17-én elhunyt Vajda János, akinek irodalmi köztudatunkban többnyire kizárólag szerelmi költészete (a „Gina-ciklus”) ismert, azonban kortörténeti röpiratai bizony legalább annyira fontosak. Belőlük ugyanis egy Széchenyi Istvánhoz, Kossuth Lajoshoz, Istóczy Győzőhöz hasonló lángoló hazafi alakja bontakozik ki. Ennek jeleként meggyőződéssel hirdette, hogy „nyelvében él minden nemzet: ez maga az élet, ennél drágább kincse nincs, nem lehet egy nemzetnek sem”, különösen nekünk, hiszen (amint előtte mellesleg Sir John Bowring brit nyelvész, műfordító és diplomata is megírta) aki anyanyelvünk titkát megfejti, az isteni titkot fogja elemezni.
Vajda legdrágább kincsünknek nevezte anyanyelvünket Magyarság és nemzeti önérzet címmel 1896-ban megjelent politikai röpiratában, amelyben Kölcsey Ferenchez és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan így hitet tett a „nyelvében él a nemzet” gondolat mellett:
„A nemzetek önérzete legérthetőbben a saját nyelvük megbecsülésében és az idegen szavak iránt érzett iszonyodásában, legyőzhetetlen megvetésében nyilvánul, és valóban bármely nép különb, nagyobb rendeltetésének, lénye nemesebb voltának alig van bizonyosabb ismérve, mint nyelvének büszke tiltakozása a hozzá nem illő hangzású idegen szavakkal való társulás ellen. Minden idegen szó egy holttetem, egy fekély, egy olyan féreg a nemzet testén, mely őt az előkelő körök termeiből kizárja, mert annak bizonyságául veszik, hogy az illető nem sokat ad fehérneműje tisztaságára. Írók, szónokok sajtóban, parlamentben csak úgy fürdenek, kéjelegve lubickolnak a legförtelmesebben hangzó idegen szavak használatában, melynél nyelvünk sokkal szebb hangzású, kifejezőbb és nem is újabban gyártott, de valóságos régi jó szót tartalmaz. Tessék engemet őrültnek nevezni, de előbb tessék megcáfolni a következő elméletet. Nyelvében él minden nemzet: ez maga az élet, ennél drágább kincse nincs, nem lehet egy nemzetnek sem.”
Még ha nem is minden idegen szó „holttetem” (hiszen vannak, melyek már oly rég meghonosodtak, mint például a latin „schola”-ból lett iskola), tény, hogy mégis valóban rengeteg a köznyelvbe beillesztett felesleges, vagy nem a megfelelő helyen alkalmazott, holott anyanyelvünk van olyan gazdag, hogy általa mindent kifejezhetünk.
Ezt ismerte fel Vajda iménti műve előtt hatvanhat évvel mellesleg Sir John Bowring (1792-1872) brit nyelvész, műfordító és diplomata is anyanyelvünkről magyar költőink általa lefordított verseit tartalmazó antológiájában (Poetry of the Magyars (A magyarok költészete)), imígyen:
„The origin of the Hungarian language extends to time immemorial. It developed in a very particular manner and its structure reaches back to times when most of the now spoken European languages did not even exist. It needs no one, it does not borrow, does no buckstering, and does not give to, or take from, anyone. This language is the oldest and most glorious monument of a national sovereignty and a mental independence. He who solves it shall be analyzing the Divine secret in its very first tenet: »In the beginning was the Word, and the Word was with God, and the Word was God.«. ”
Magyarul:
„ A magyar nyelv eredete a régmúltba vezet. Rendkívül különleges módon fejlődött és gyökerei arra az időre nyúlnak vissza, mikor a mai Európában beszélt nyelvek még nem is léteztek. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad, nem vesz senkitől. Ez a nyelv a nemzeti önállóság, szellemi függetlenség legrégibb, legfényesebb élő emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, az isteni titkot fogja elemezni, annak is az első tételét: »Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Isten s az Isten vala az Ige.«.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info