Harmincnyolc éve, 1975. május 6-án hunyt el Mindszenty József bíboros. Noha a hitünkért és hazánkért mindvégig állhatatos bíborosunkról idestova két évtizede a magyar egyházi vezetés valósággal dicshimnuszokat zeng, szégyen, hogy eközben mindmáig alig tett valamit érdemben boldoggá avatásáért, holott erre vár az öt világrész valamennyi hitében hű maradt magyarja, elvégre aligha van nagyobb lelki támasz egy nemzet életében, mint ha emelt fővel vallhatja boldognak lelki elöljáróit.
Amint a Magyar Hírlap 2012. október 28-i számából értesülünk, Zinner Tibor, Koltay Gábor és Sinkovics Ferenc személyéről s pályájáról való beszélgetésében Koltay nem rejtette véka alá, hogy a bíborosunk boldoggá avatását akadályozó tényezők milyen erőknek köszönhetők:
„A rendszerváltás óta eltelt huszonkét évünk egyik szégyenfoltja, hogy a mindenkori magyar politikai és egyházi vezetés nem tett meg mindent Mindszenty József boldoggá avatásáért. Nemcsak ’56 utáni szereplése, hanem egész életútja alapján elsősorban nekünk fontos, hogy felemeljük őt, s vitathatatlan példaképnek tekintsük. Ezzel szemben Magyarországon ma is dehonesztáló viták kereszttüzében van a bíboros alakja, olykor még egyházon belül is.”
Nos, a vezetés, kivált éppen az egyházi, nemhogy nem mindent, alig tett valamit érdemben, s az, hogy ilyen viták kereszttüzében áll még egyházon belül is, köszönhető kiváltképpen Erdő (Grünwald) Péternek, aki 2012. szeptember 29-én a Sankt Gallen-i székesegyházban mondott prédikációjában kijelentette (amint erről a Magyar Kurir 2012. szeptember 29-i száma beszámol), hogy „a globalizáció, a vele együtt járó számos probléma mellett, hitünk közvetítésének szolgálatába állítható”, nem úgy, mint persze bíborosunk életműve, amiért annak bizony hangsúlyos része volt az EU szemében ugyebár „politikailag inkorrekt” Trianon elleni küzdelem, amelynek részeként, amint erre rovatunkban eddig már két ízben is rámutattunk, bíborosunk 1945. november 8-án XII. Piusz pápához írt memorandumában figyelmeztetett Eduard Beneš műállamának magyarellenességére, elítélve a felvidéki magyarság kitelepítését és Kárpátalja előbb Csehszlovákiához, majd Szovjetunióhoz való csatolását, megoldásul az 1938-as müncheni döntés Trianon-revízióját ajánlva:
„Alig állították vissza a Csehszlovák Köztársaságot, már is átadta a Szovjet hatalmába Magyarország azon szerves részét, amit Kárpátaljának neveztek el és így ürügyet biztosított a hatalmas orosz terjeszkedésnek arra vonatkozólag, hogy a maga uralma területét a Kárpátok hegykoszorúján átlépve, előretolhassa.”
Hangsúlyozta továbbá az 1938-as területrendezési döntés jogosultságát:
„Európa nagyhatalmai 1938-ban a müncheni értekezleten azt óhajtották, hogy az érdekelt országok kölcsönös megállapodásokkal rendezzék a határok kérdését. Csehszlovákia és Románia előterjesztette, hogy Német- és Olaszország döntőbírákként ítéljen. E javaslatba Magyarország is belenyugodott, tehát a bírák döntése nyomán kapta vissza a legigazságosabb módon területeit.”
November 15-én aztán egy újabb memorandumot terjesztett a pápa elé, amelyben területi épségünk visszaállításának elkerülhetetlenségét nyomatékosította:
„A Magyarországtól elvett területnek Csehszlovákia és Románia alig egyharmadát, Jugoszlávia alig egytizedét adta vissza, Ausztria pedig semmit. A visszatért területek nemcsak történelmi jogon, hanem a lakosság nemzetiségi számaránya miatt is Magyarországot illetik. A legnagyobb igazságtalanság lenne, ha a békét teremtő békeszerződés ismét elszakítaná Magyarországtól azon területeket, amelyek – a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak jóvátételére – az európai nagyhatalmak tanácsára s az érdekelt országok kölcsönös megegyezésével visszatértek az anyaországhoz.”
Minderről persze hazai egyházi médiumaink hallgatnak (így jellemző, hogy az iménti idézetek sem náluk, hanem a svájci Fahrwangenben Gilde Barna Duna Könyvkiadó Vállalata gondozásában, Pécsi Kornél szerkesztésében még 1978-ban megjelent „Magyar politikai írások 1951-1976” című dokumentumkötetben olvashatók), továbbá, hogy a közülük 1847-ben „jó és olcsó könyvek” megjelentésére alakult Szent István Társulat – az Apostoli Szentszék könyvkiadója – mindmáig nem tartja szükségesnek összegyűjtött műveinek sorozatban való megjelentetését, vagy addig is a hazai könyvpiacunkról hiányzó, egykor emigrációban megjelent köteteinek (mindenekelőtt „Esztergom – a prímások ezeréves városá”-t (1973), a budapesti amerikai követségen 1956 és 171 között írt „Naplójegyzetek”-et (1979), vagy éppen vaskos mariológiai kalauza (Az Édesanya, 1940-1942)), nem is szólva a pályaképéről az emigrációban írt művek közül Maróthy-Meizler Károlyé (Az ismeretlen Mindszenty, 1958) és Csonka Emilé (A száműzött bíboros, 1976) újra kiadását, végül, hogy a Vatikán keleti politikájával, az „Ostpolitik”-kal való szembeszállását mindmáig leghívebben ismertető szakmunkát, Adriányi Gábor egyháztörténész művét (A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1938-1978 – A Mindszenty-ügy) sem egyházi kiadó, hanem a Kairosz adta ki 2004-ben, s nem véletlenül, hiszen bizonyára szúrta a magyar egyházi vezetés szemét az „Ostpolitik”-ról hét pontban egybefoglalt alábbi értékelése és végkövetkeztetése:
»1. A Vatikán elismerte Magyarországon azt az egyházra rendkívül hátrányos helyzetet, hogy az egyház az Államegyházügyi Hivatal és az állambiztonsági szervek teljes ellenőrzése alatt áll. Ezzel a magatartással azonban tolerálta egyúttal a hivatalos pártpolitikát is, amely minden egyház és vallás felszámolására törekedett.
2. A vatikáni politika félreállította azokat az egyháziakat, akik felvették a küzdelmet, és kizárólag a kormány embereivel és a hatóságok által beszervezett egyházi ügynökökkel tárgyalt.
3. A vatikáni politika azt sugallta, hogy az ellenállás céltalan és értelmetlen, a hozott áldozatokat leértékelte, ami természetesen elkeseredést váltott ki a legjobb hívekben és papokban kül- és belföldön vallási hovatartozásra való tekintet nélkül.
4. A vatikáni politika túlértékelte a püspökök szerepét. Tudása és információi ellenére elfogadott a püspöki kinevezéseknél olyan állami javaslatokat, személyeket, akik politikailag és erkölcsileg kompromittálva voltak.
5. A Vatikán tolerálta a békepapok bomlasztó tevékenységét és kifogásolható életvitelét, 1971-ben pedig felmentette a név szerint kiközösített papokat anélkül, hogy a kiközösítés okától, a politikai szerepvállalástól megváltak volna és – előírás szerint – bűnbánatot tartottak volna.
6. A Vatikán nem tiltakozott nyilvánosan sem Nyugaton, sem Keleten a továbbfolytatandó egyházüldözés ellen, ezáltal – főként Nyugaton – szinte megtévesztette a közvéleményt.
7. A Vatikán keleti politikája feláldozta az egyház hű fiát, Mindszenty bíborost, aki ennek a politikának az útjában állt. 1964-ben ugyanis egy „aidmémoire”-ban, majd VI. Pál pápa 1971-ben személyesen is garantálta Péter János külügyminiszternek, hogy amennyiben Mindszenty bíboros kiutazhat Magyarországról,
a./ ő egyszer s mindenkorra rehabilitáció nélkül hagyja el az országot,
b./ semmit sem tesz, mond, ír, ami a Népköztársaság érdekeit sérti,
c./ nem avatkozik bele a magyar egyház ügyeibe,
d./ két éven belül meg lesz fosztva esztergomi érsekségétől, amennyiben nem hajlandó lemondani,
e./ és egy ellenőrzött helyen – kolostorban – tartózkodik.
Miközben a budapesti tárgyalások során a Szentszék 1971-ben jegyzőkönyven biztosította Mindszentyt teljes szabadságáról Nyugaton, a fenti garanciákat előtte elhallgatta. Ezekről a magyar prímás csak tizenöt hónappal később, Bécsben értesült.
Végkövetkeztetés: Ezek a tények a Vatikánnak egy olyan nem őszinte – mondjuk ki nyíltan hazug – keleti politikájáról tesznek tanúbizonyságot, amilyenre a pápai diplomácia egész történetében nincs példa.«
„Meggyőződésem, ha folyamatosan érzékelnék, hogy milliók tisztelik a bíboros emlékét Magyarországon, s a magyar politikai elit is intenzívebben törekedne a boldoggá avatására, a vatikáni adminisztráció már a pápa elé terjesztette volna javaslatát. Csak hát ehhez először itthon kellene a fejekben és a lelkekben rendet tenni.” – vallja szintén Koltay, azonban a rendet tevés éppen azoknak legkevésbé szívügye, akiktől pedig elsősorban elvárhatnánk, s tegyük hozzá, nemcsak Mindszenty bíborosunkkal kapcsolatban, hiszen vannak azért még rajta kívül, éspedig nem is kevesen, akik joggal várnak boldoggá avatásukra, olyanok például, mint Bangha Béla, Hász István, Kaszap István, Márton Áron, Prohászka Ottokár, Tóth Tihamér, Uzdóczy-Zadravecz István.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
