Egy méltatlanul elfeledtetett történész, a százhuszonkét éve, 1891. május 4-én elhunyt bártfai Grünwald Béla kezdeményezésére tiltotta be 1874-ben a magyar kormány az 1863-ban alakult, a Felvidéket a „szláv birodalom” részének tekintő Matica slovenská mozgalmat északi vármegyéinkben. Igen, a „cipszer-magyar” családból származó történésztől volna bizony mit tanulnia mai diplomáciánknak.
Mert az ő korában még nem a területet és történelmet rablók iránti megfeleléskényszer volt teljesen az úr.
1839. december 2-án született Hont vármegyében, Szentantalon. Zólyomi főjegyzőségét, alispánságát és besztercei képviselőségét feladva eleinte Apponyi Albert híve lett, majd miután megcsömörlött a liberális politikai élettől, visszavonulva megírta A régi Magyarország-ot (1888), hazánk 1711 és 1825 közötti politikai életének és közállapotainak bírálatát, és folytatását, a Széchenyi István tragikus szépségű sorsával fémjelzett Új Magyarország-ot (1890). 1891. május 4-én Párizsban, a Szajna partján főbe lőtte magát, miután Apponyi grófnak táviratban elküldte halálhírét. Földi porhüvelyét a Párizs melletti Courbevoie őrzi.
Elfeledtetésének két oka van. Az egyik a pánszlávizmussal való szembeszállása, amelynek révén kezdeményezésére tiltotta be a kormány 1874-ben az 1863-ban alakult, a Felvidéket a „szláv birodalom” részének tekintő Matica slovenská-mozgalmat északi vármegyéinkben, valamint a turócszentmártoni, a nagyrőcei és a znióváraljai szlovák gimnáziumot, ami miatt a közkézen forgó, elsősorban a pánszláv politikai propaganda szabadkőműves befolyásolói közül a Scotus Viator álnéven publikáló Seaton Watson szemenszedett hazugságán – miszerint „elnyomtuk a nemzetiségeket” – alapuló források mindmáig „modernizációellenes”-nek” nevezik, a nemzetiségek erőszakos megmagyarosítójának. A másik, hogy – a liberális történészekkel szemben – a régi, a tizennyolcadik századi Magyarországot velejéig rothadtnak tartotta (akárcsak Berzsenyi Dániel, Kármán József vagy Kölcsey Ferenc) basáskodó főuraink, nemeseink, vármegyei elöljáróságaink idegenimádata miatt, hirdetve, hogy a Kárpát-medence igenis csak erős nemzetállammal tartható fenn, élén olyan személyiséggel, mint egy gróf Széchenyi István.
Miként Szekfű Gyula vagy Szabó Dezső, nem hitt a nemzetiségi liberalizmusban, így, hasonlóan olyan kortársaihoz, mint Asbóth János, Bartha Miklós, Istóczy Győző, Ónody Géza, Szemere György, Tolnai Lajos, Vadnay Andor, Verhovay Gyula, Zelensky Róbert, kétségeivel és vergődéseivel magára maradt. Fiala Ferenc találóan így jellemezte: „Első könyve [A régi Magyarország – Ifj. T. L.] olyan felháborodást váltott ki az akkori uralkodó osztályoknál, hogy el kellett hagynia az országot. Jómódú zipser-magyar családból származott. Nem olyan zsinóros hajdúkat tartó, díszmagyarban páváskodó alispán, hanem olyasvalaki, aki belenéz a megyeházi disznóságok ügyeibe, és ugyancsak belenéz a földtelen, nincstelen vert padlójú, egészségtelen lakásnak csúfolt odúiba is. Ezek sorsát és az ezek sorsában osztozkodó országégető kérdéseket írta meg, először késmárki, majd párizsi otthonában”, ahol, mint Pethő Sándor megjegyezte, „felzaklatott idegei a játék mámorában kerestek narkózist, hogy a világváros hullaházában örökre elpihenje nemes vágyait, csodálatos erőfeszítéseit és gyönyörű magyar álmait”.
Igen, a „cipszer-magyar” családból származó történésztől volna bizony mit tanulnia mai diplomáciánknak. Mert az ő korában még nem a területet és történelmet rablók iránti megfeleléskényszer volt teljesen az úr.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
