Sokan kérdezik, megtapasztalva korunk erkölcsi-szellemi süllyedését, mit jelent hinni az Egyházban, amikor vezető képviselői gyakorta egy gyékényen árulnak Isten bármilyen oldalról jövő ellenségeivel, amikor nyíltan vagy (ami sokszorta veszedelmesebb) burkoltan hirdetik, hogy vallás ugyan kell, de Egyház nem. Mi tehát akkor e kérdésben a tényleges igazság? Különösen is kardinális kérdés ez, amikor a nyáj őrzésére hivatott pásztorok közül számosan eltévelyednek, mint Karl Lehmann bíboros, mainzi érsek, aki évekkel ezelőtt kijelentette, hogy hisz Krisztusban, de az Egyházban nem, azonban ilyenkor is, mint mindig, az a perdöntő, amit a Szentírás, a szenthagyomány (s általuk a dogmatika) tanít, hiszen eszerint Jézus Krisztus nem maradt meg földünkön látható alakban, mégis gondoskodott arról, hogy tanításai fennmaradjanak, és ezek intézményes fenntartására alapította az Egyházat.

Ez akkor történt, amikor Szent Péter apostolhoz így szólt (Mt 16, 18-19.):

„Tu es Petrus, et super hanc aedificabo ecclesiam meam, et portae inferi non praevalebunt adversus eam, et tibi dabo claves regni caelorum. Et quodcumque ligaveris super terram, erit ligatum et in caelis: et quodcumque solveris super terram, erit solutum et in caelis.”

Magyarul:

„Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta, és Néked adom a mennyek országának kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg lészen kötve a mennyekben is, és amit föloldandasz a földön, fel lészen oldva a mennyekben is.”

Simonnak maga Jézus Krisztus adta a Péter nevet, amelynek Máté evangéliumbeli arám eredetije „kéfa”, vagyis „kőszikla”, amelyre (tehát nemcsak hitére, hanem személyére és értelemszerűen azok utódaira) építi az Egyházat, amely az idők végezetéig fennmarad: a szakrális szövegben szereplő kapu továbbá a régi várfalak leginkább megerősített részét, a „pokol kapui” pedig az ördög hatalmát, a „kulcsok átadása” a hatalom átadását jelenti, így Péter kapja a legfőbb tanító és törvényhozó hatalmat (amely apostolutódaira, a mindenkori pápákra száll) Isten földi országában, az Egyházban olyan értelemben, hogy a hit és erkölcs kérdéseiben hozott döntései érvényesek a mennyben is, vagyis rendelkezik az oldás és kötés, a megengedés vagy felmentés isteni hatalmával, ezért az Általa irányított Egyház, amint a Nicaeai Hitvallás kifejezi a szentmise „Credo”-jában, „una, sancta, catholica, apostolica”, azaz „egy, szent, katolikus, apostoli”.

Mindez persze messzemenően nem azt jelenti, hogy a mindenkori Péter-utód, a pápa mindenben csalatkozhatatlan, hiszen csak akkor az, ha 1. hit és erkölcs dolgában, 2. mint az Egyház legfőbb pásztora, 3. az egész Egyház számára 4. végérvényesen dönt (így más, például történelmi, politikai, gazdasági vagy természettudományos kérdésekben ő is tévedhet): a felsorolt négy esetben együttesen való „ex cathedra” kijelentései (kiváltképpen, ha a hívek hitét veszélyeztető tanítások terjednek el) a „dogmá”-k, ugyanis az eredendő görög kifejezés „elfogadott tétel”-t, vagyis „bebizonyított igazság”-ot jelent, tehát tág értelemben égül is nemcsak a „theósis”-ból, a „hit”-ből lett tudománynak, a „theológiá”-nak vannak dogmái, hanem minden egyéb tudománynak, melyek nem tűrhetnek ellentmondást, hiszen arra kérdésre, hogy mennyi kétszer kettő, megszámlálhatatlanul sok felelet adható, de csak egy lesz belőlük igaz mindig.

Pusztán józan paraszti ésszel is belátható tehát, hogy ha valaki azt mondja, vallás, Krisztus kell, de Egyház, pápa nem, pontosan olyan, mintha (Bangha Béla szellemes példája szerint (Világnézeti válaszok, 1940)) egyenesen azt állítaná, „kocsi kell, kerék nem, egészség kell, szakács nem”, vagyis magával Krisztussal száll szembe, aki az Egyházra nemet mond.

Mindezt nagyon szépen foglalja egybe Karl Adam könyvében (A katolicizmus lényege, 1934), kifejtve, hogy a dogmákban kifejezett katolicizmus lényegi mibenléte mögött „szükségképpen föltűnik az élő Isten és Jézus titka. Természetes, hogy még megközelítőleg sem sikerül felölelnünk a kérdéshez fűződő részletek egész tömegét, még kevésbé adhatunk azokra választ. Elégedjünk meg tehát, hogy egyszerűen és világosan kijelöljük az utat, melyen a katolikus hívő eléri az élő Istent és Krisztust. Eközben tartsuk a katolikus lényeget is szemünk előtt, hogy aszerint lássunk, gondolkodjunk és érezzünk.” Ez pedig „ez az egy mondat fejezi ki: az Egyházában élő Krisztus útján jutok a Szentháromságegyistenben való hithez. Az Egyházában működő Krisztus révén tapasztalom az élő Isten működését. Isten, Krisztus és az Egyház az a hármas szent alap, melyen a katolikus hit bizonyossága épül.”

Arra a joggal felmerülő kérdésre pedig, hogy mégis miként jut a katolikus hívő az Isten létének bizonyosságához, a „hiszek az Istenben”, a „credo in Deum” tételig, hogy azután alapítását, az Egyházat is magáénak vallja, így felel:

„Tökéletesen csak a kinyilatkoztatás és malaszt vezeti reá, de az első alapot már a természetes megismerés szolgáltatja neki. A vaticanum szerint az értelem természetes fénye mellett már a látható világból is bizonyossággal felismerhetjük, hogy mindenek ősoka és vége az Isten. Ez a felismerés annál könnyebben megy végbe, minél kifejezettebb tudatunkká lesz, hogy az istenkeresés, a vallási kérdéskutatás lényegileg egész más, mint valamely földies vizsgálat, például a rovarok életmódja után. A vallási kérdés eme különleges helyzetét lényünk függő, véges, tökéletlen mivolta hozza magával. Ha magamra nézek, könnyen felfoghatom, hogy nem rendelkezem teljesen önhatalmúlag létemmel, hanem mindenképp függő lény vagyok. Mindenütt határok és végek vesznek körül, mindenütt hirtelen megszűnő vonalak. Függő helyzetem lényegszerűen arra utal, hogy egy önmagában nyugvó, tökéletes, föltétlen lényt keressek. Anélkül, hogy ennek a föltétlen lénynek természetéről már most közelebbi megállapításokba bocsátkoznám, kénytelen vagyok e tökéletes lény létezéséből azt a gyakorlati következtetést vonni, hogy függő helyzetem oly végső, föltétlen lényre utal, amellyel nem állok egy sorban. És ezért szükséges, hogy szellemem ehhez a föltétlen lényhez valláserkölcsi magatartással közelítsen, azaz alázattal, tisztelettel, tisztasággal és szeretettel.”

E „föltétlen lény” kinyilatkoztatásainak megismeréséhez és értelmezéséhez pedig igenis nélkülözhetetlen a tanító Egyház, az isteni igazságok, vagyis a dogmák hívés végett való mindenkori felmutatása.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info