„Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összegforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban sajnos csak kivételek.” Így fogalmazott az ötven éve, 1963. április 14-én Budapesten elhunyt Kovács Alajos statisztikus. Kérdés, változott-e valami is e tekintetben a sorai óta eltelt nyolcvanegy évben? Léteznek-e még közöttük az idézetében emlegetett kivételek? Ha igen, miért némák, amikor hangadóik lépten-nyomon gyaláznak bennünket mindenhol? Például, amikor a minap Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) kijelentette az Élet Menete Alapítvány auschwitzi szeánszán, hogy ott „több magyar honfitársunk pusztult el, mint a mohácsi vész idején”? Mikor akad már végre valaki soraikból, aki egyszer s mindenkorra tisztázza, miért, hogy hol zsidóknak, hol magyaroknak tekintik magukat. Merthogy a kettő ugyebár azért mégsem ugyanaz! S mindaddig, amíg e kérdésekre nem válaszolnak, tény marad: akik magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat, sajnos csak kivételek, különösen is napjainkban.

Amint Kovács Alajos tanulmányában (A zsidóság térfoglalása Magyarországon, 1922) rámutatott, a zsidóság kiegyezés utáni exponenciális demográfiai robbanása (többnyire Galíciából való) bevándorlásukat meggátló törvények hiányában akadálytalanul folyt, így amíg lélekszámuk 1869-ben 4 % volt (542 200 fő), addig 1880-ban már 4,6 % (624 700), 1890-ben 4,7 % (707 500), 1900-ban 4,9 % (830 000) és 1910-ben 5 % (909 500). Még szembeötlőbb volt szaporulatuk Budapesten: 1813-ban 5500-en, 1920-ban 215 000-en voltak, ugyanakkor az ipari intézmények 10 %-a, a kereskedelmi cégek 51,8 %-a, a hírlapírók 42,4 %-a, az ügyvédek 45,2 %-a, az orvosok 48,9 %-a a magánmérnökök 37,6 %-a volt közülük kikerülő, aztán 1909 és 1913 között csalárd és vétkes bukás miatt 240 elítéltből 156, uzsora miatt 78-ból 29, majd két évtized múlva pedig hadiszállítási bűnügyek miatt 1018 terheltből 741.

Mindezen sokkoló, mellesleg a történész Szekfű Gyula műve (Három nemzedék és ami utána következik, 1935) által is elismert tények alapján így fogalmazott:

„Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összegforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban sajnos csak kivételek. A túlnyomó nagy többség, mint a közelmúlt keserű tapasztalatai megmutatták, lélekben messze van a magyarság érzéseitől és törekvéseitől. Mi sokan, akik a világháború előtti liberalizmus eszmekörében növekedtünk fel, s akik el voltunk telve izzó fajszeretettel és azzal a vággyal, hogy nemzetünket minél nagyobbnak lássuk, a magyarországi zsidóságban a magyar faj szupremáciájának harcosát, a magyar nemzeti állam kiépítésének hathatós segítőtársait láttuk. Statisztikánkban örömmel állapítottuk meg, hogy a zsidóság milyen rohamosan magyarosodik s hogy a nemzetiségi vidékeken sok helyen a zsidóság az előretolt őrszeme a magyarságnak, s hogy ott egyedül vagy túlnyomóan propagálja a magyar nemzeti állam eszményét.”

Szerinte azonban a kiegyezést követően alighanem utat tévesztettünk, mert külsőleg való hozzánk simulásuk alapján azt hittük, hogy belsőleg is beolvadtak közénk:

„A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után hogyan lepte el a hivatalokat. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt.”

Kérdés, változott-e valami is e tekintetben a sorai óta eltelt nyolcvanegy évben? Léteznek-e még közöttük az idézetében emlegetett kivételek? Ha igen, miért némák, amikor hangadóik lépten-nyomon gyaláznak bennünket mindenhol? Például, amikor a minap Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) kijelentette az Élet Menete Alapítvány auschwitzi szeánszán (amint a Mazsihisz honlapján olvasható), hogy ott „több magyar honfitársunk pusztult el, mint a mohácsi vész idején”? Ha ő nem is, mikor akad már végre valaki a menetelők közül, aki egyszer s mindenkorra tisztázza, miért, hogy hol zsidóknak, hol magyaroknak tekintik magukat. Merthogy a kettő ugyebár azért mégsem ugyanaz! S mindaddig, amíg e kérdésekre nem válaszolnak, tény marad: akik magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat, sajnos csak kivételek, különösen is napjainkban.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info