Bizony könnyen elhomályosul a modernség csábításainak ellenálló, Pozsonyi Ádám találó szavaival „becsületes reakciós”-ok szeme, ha tanár elődeink vallomásaiból szemezgetnek. Ők ugyanis gyermekeinknek gyakran apjuk helyett apjuk, anyjuk helyett anyjuk voltak, nemcsak szellemi, lelki nevelőik is. Ahogyan közülük például egy pannonhalmi bencés fogalmazott: „Szememben a gyermek sohasem csak egy kalkulus. Istentől rám bízott drága emberpalánta.” Vajon hány tanár tekinti ma annak?
Schnattner Szigfrid 1941-ben „Tanárszem, diákszív” címmel megjelent szerzetestanári jegyzeteiben olvassuk:
„Ma volt a konferencia. Az osztályom eredménye, tekintve a félévet, kielégítő.
Jeles: 13 %, jó: 29 %, elégséges: 38 %, elégtelen: 18 %. Latinból bukott 2, németből 4, mennyiségtanból 4.”
Hiába, akkor még volt követelményszint, a megkopott iskolapadokban ugyanis nem funkcionális analfabéták (pardon, politikailag korrekten: médiaszociológiai szakértők!) cseperedtek fel, hanem olyanok, akiket a nyolc év agytornát követő matúra után – amint Kosztolányi Dezső feledhetetlen regényében, az „Aranysárkány”-ban olvassuk – az érettségüket megállapító tanárelnök ilyen szavakkal bocsátott az élet vizére:
„Hazám reménye, magyar ifjúság! Önök pár pillanat múlva elhagyják ezt a tanintézetet, annyi munkájuk, küzdelmük színterét s nevelőiket, az igen tisztelt tanár urakat, kik önökbe csepegtették a tudást és atyjuk helyett atyjuk…”
Igen, e nyolc év alatt minden vásottságuk ellenére gyermekekből tényleg felnőttekké váltak, „atyjuk helyett atyjuk”-ká vált tanáraik szemében ugyanis a szelídség szigorral, a szigor pedig szelídséggel párosult. És persze nemcsak méltán oly legendás hírű szerzetestanáraink körében. Beke Albert irodalomtörténész leírja könyvében (Szemben a széllel, 1994), hogy amikor a debreceni Református Kollégium diákja volt, milyen légkör járta be az ódon falakat:
„Léteztek persze szülői értekezletek is, ámde azok nem abból álltak, hogy a szülők áskálódhattak a tanárok ellen, hanem úgy zajlott le a dolog, hogy a kedves édesapák és édesanyák az Oratóriumban részt vettek egy istentiszteleten, s utána meghallgatták a tanároktól, hogy a fiúk az egyes tantárgyakból hányasra áll. Az istentisztelet már eleve olyan légkört teremtett, hogy azután a szülők jóformán pisszenni sem mertek. Mindezt anyámtól tudom, aki maga is jelen volt az ilyen úgynevezett szülői értekezleteken, s bizony nemegyszer szégyenkezve ment haza, mert nem a legjobbakat hallotta rólam.”
Igen, atyjuk helyett atyjuk voltak valamennyien, akik szelídséggel és szigorral vezették be őket a tövisekkel teljes élet rejtelmeibe, akik Clairvauxi Szent Bernáttal ugyanakkor vallották, hogy a szépség igazi forrása maga a természet, amelynek titkaiból gyakorta bizony többet meríthetünk, mint a tudósok könyveiből. Ady Endre egykori padtársa, Hetey Zoltán leírja visszaemlékezéseiben (Ady Bandi – Ady Endre, 1943), hogy nagykárolyi piarista paptanáruk, Guba Pál ilyetén nagy sétákat és egész napos kirándulásokat rendezett velük.
Kirándulásokat, akárcsak az ógörög nevelők, akik sétálás közben a tanítványok kérdéseire felelve tanítottak sokszor legeredményesebben. „Labdázás, versenyfutás, gyors kiflievés, zsákban futás, szalonnasütés, dalolás voltak kirándulásaink feledhetetlenül kellemes mozzanatai: ilyenkor felszabadultnak, szabad embereknek éreztük magunkat s a tanár úr megengedett nekünk egy kis bizalmaskodást is”, ami persze távolról sem jelentette például a tanár és diák közötti, mára már oly általánossá lett tegeződés megengedését.
„Szememben a gyermek sohasem csak egy kalkulus. Istentől rám bízott drága emberpalánta.” – olvastuk az imént egy pannonhalmi bencéstől. Vajon hány tanár tekinti ma annak?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
