Ma, amikor gyermekeink egyre kevésbé olvasnak s akkor sem népmeséinket, fájó irigységgel gondolhatunk vissza azokra az időkre, amikor még költőink, íróink, szerkesztőink értettek a gyermekek nyelvén. Közülük különösen is kimagaslott a százhatvanhárom éve, 1850. április 9-én született (és 1914. július 9-én elhunyt) Pósa Lajos.

Aki nemcsak megszerettette az emberpalántákkal az olvasást, hanem egyúttal hazaszeretetre is nevelte őket a már akkor sem ismeretlen kozmopolitizmussal szemben, amiért is nem véletlenül írhatta róla Gárdonyi Géza, hogy „munkásságának nemzetnevelő hatásában egy lépcsővel sem áll lejjebb Petőfinél, Aranynál, Jókainál”.

A Gömör vármegyei Radnóton 1850. április 9-én született és 1914. július 9-én Budapesten elhunyt Pósa Lajos egy évi budapesti tanárkodás után újságírói pályára lépett (az 1870-es években az „Ellenőr” és a „Nemzeti Hírlap”munkatársa lett, 1881-ben a „zegedi Híradó”é), majd 1889-ben a budapesti Singer és Wolfner Könyvkiadóvállalat tulajdonosai meghívták ‘Az Én Ujságom’ című gyermeklap szerkesztőjének: nem utolsósorban Dankó Pistával való kapcsolata révén kötetnyi népdalt írt, miközben olvasóközönségével állandóan találkozhatott, hiszen a fővárosi Orient Szállóban asztala az akkori irodalmi élet egyik törzshelye lett.

„Kevés író értett úgy a kisfiúk és kisleányok nyelven, mint Pósa Lajos: a kicsinyekkel megszerettette az olvasást s a fiúk és leányok hálás tábora később a nagyok íróinak is buzgó közönsége lett.” – írta róla Pintér Jenő irodalomtörténész (A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában, 1934), hozzátéve, hogy a vidék elhanyagolt gyermekserege s a főváros német aprósága „Az Én Újságom”-on nevelkedett lelkes magyarrá és hű olvasóvá, sikerének legnagyobb titkaként elkönyvelve, hogy a (sokak által nem ismert vagy megvetett) „népdalt megnemesítette a műdal finomságával, a műdalt felfrissítette a népdal naiv vonásaival”.

1893-ban megfogalmazott hitvallása szerint „az ébredező gyermeki szív, a bontakozó gyermeki lélek csakúgy megkívánja a magáét, mint a test a tiszta levegőt, a szabad mozgást, az erősítő táplálékot: a gyermeki szív és lélek tiszta levegője, szabad mozgása és erősítő tápláléka nem, mint eddig: száraz, moralizáló, tantételes költészet, hanem üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma”, kívánva, hogy „a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen”, amiért is „a magyar gyermekköltőnek teljesen szét kell tördelnie az idegen bilincseket, s felszabadítania a magyar gyermekvilágot azon benyomásoktól, melyek hazafiságát, nemzeti érzelmét megtámadják”, hiszen, amint talán legismertebb versében (Magyar vagyok) fogalmazott:

Magyar vagyok, magyar: magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni anyám,
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám.

Lerajzolta képed szívem közepébe,
Beírta nevedet a lelkem mélyébe:
Áldja meg az Isten a keze vonását,
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!

Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni,
Szép Magyarországot nem pótolja semmi.

Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

Ezért vált kigúnyolttá, sőt elfeledetté 1945 után, ezért, hogy a ma oly ünnepelt (barátok között pedig egyenesen csak ugyebár a „Nemzet Tanár Ura”-ként magasztalt) Nemeskürty István például így „mutatta be” olvasóinak irodalomtörténetében (Diák, írj magyar éneket!, 1983):

„Szabó Dezsőben fogalmazódnak meg elvi síkon a Pósa Lajos versikéi:

Mi leszel te, hogyha megnősz,
Drága fiacskám?
Beállok majd katonának
Aranymentés gyöngyhuszárnak
Édes jó anyám.

Mit csinálsz majd, eszemadta
Gyöngyhuszárocskám?
Ki magyart bánt, mind levágom,
Egy se legyen a világon,
Édes jó anyám.

Nem restelltük éppen a Szabó Dezsőről szóló sorainkba iktatni ezt az amilyen primitív, annyira rémületes és veszedelmes Pósa-verset, mert tényleg meggyőződésünk, hogy ami Szabó Dezső ideológiáját, pontosabban ideológiáit illeti, az nem több mint ennek a gyermeteg fajelméletnek egy nagyon tehetséges és ezért hatásos író szavaival történő átfogalmazása. „Ki magyart bánt, mind levágom / Egy se legyen a világon.” Ezek az eszemadták negyvennégyben neki is láttak, hogy levágják nem ugyan a németek, de a zsidók fejét.”

Hát arról ezúttal, hogy mégis ki, kinek s mikor „vágta le a fejét”, inkább hadd ne nyissunk vitát, hanem inkább olvassuk Pósa Lajos verseit, különösen gyermekeinknek, melyek valóban „üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma”-i, ezzel is csak azt kívánva, amit egykor ő, hogy „a magyar gyermek ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info