Ha nem is olvasóink, bizonyára akadnak, akik nem hisznek szemüknek, ha a Mazsihisz honlapjára 2013. április 3-án felkerült Felmájer-beszédet szemezgetik, amelyből kiderül, hogy a Síp utcai fajvédők ünneplik 1945. április 4-ét. „A hála kifejezésével nem csak a hősöket tiszteljük meg, nem csak magunkat emeljük fel, de méltó példát mutatunk a jövő nemzedékeinek is. Mondjuk hát nyugodtan: Vecsnaja szlava szovjetszkin gerojam! Örök dicsőség és hála a felszabadító hősöknek.” Akik felszabadultak minden erkölcsi kötelem alól, amire tehát a mazsihisztériások ma is oly büszkék, talán nem is sejtve (vagy nagyon is?), mennyi olajt öntenek ezzel az antiszemitizmus tüzére.

Először is, főhírként feltették a MEASz (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) meghívóját a Szabadság-szoborhoz az általuk diadalittasan ünnepelt dátum előtt egy nappal tartandó felszabadulás-szeánszra, amelyen aztán a MEASz elnöke, Hanti Vilmos és a Síp utcai fajvédő főnök fejezte ki abbeli örömét, hogy 1945 április 4-ét „a magyarországi béke első napjának” tekintik, majd hogy koszorút helyeznek el a Szabadság téren a „Szovjet Hősi Emlékműnél és az Amerikai Katonai Temetőben, jelképesen emlékezve az antifasiszta koalícióban harcoló összes keleti és nyugati ország hős katonáira”.

Megkíméljük olvasóinkat a honlapjukon amúgy teljes Felmájer-dicshimnusz közlésétől, a rítussá vált holocaustozástól, hiszen amint alighanem elég egy csepp is az óceán vizéből összetétele megállapításához, úgy ezúttal is elég néhány (betűhíven idemásolt!) mondat belőle annak szemléltetésére, miként tesznek olajat az antiszemitizmus tüzére!

„Talán az a legszőrnyűbb az egész korszakban, hogy nem csak a német megszállóktól kellett félniük Magyarország lakóinak, nem csak az őrült katonai gondolkodástól, a náci németektől. Hanem azoktól is, akiket állítólag védelmükre rendelt a sors, a magyar katonáktól, a Magyar Államtól, a nemzet vezetőitől, és azoktól, akik az ősi magyar szimbólumokat lengetve részegen gyilkoltak válogatás nélkül asszonyt, gyermeket és csecsemőt, elsősorban zsidókat, de ha éppen nem akadtak rájuk, akkor nem zsidó magyarok is megtették, mindegy volt, csak ölni lehessen. Ebből a földi pokolból szabadította ki Magyarországot a Vörös Hadsereg, kiűzve a Wermacht-ot és velük együtt az itt honos, harcoló gyülevész fegyvereseket, és a fehérkesztyűs irodista gyilkosok sunyi hadát.”

Nem hagyott persze aztán kétséget aziránt sem, hogy hozzá hasonlóan

„nagyon sok olyan ember él ebben az országban, aki annak köszönheti létét, hogy szüleit, nagyszüleit a szövetséges csapatok, Európának ezen a részén a Vöröshadsereg, felszabadította, vagy inkább kiszabadította a rabságból. Csak tegnap ért véget Pészach ünnepe, hosszú évezredek óta mi, zsidók újból és újból visszaemlékezünk arra, hogyan szabadultunk ki a rabszolgaságból Egyiptom földjéről, hogyan jutottak el eleink a hosszú sivatagi vándorlás után az Ígéret földjére, Erec Jiszroelbe.”

Igen, Rákosi-Rosenfeld és verőlegényei jelentették tehát nekik az „Ígéret földjé”-t, ahogyan ezt mellesleg még Schreiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatója 1962. szeptember 15-én a „Képes Magyar Hírek”-ben közzétett nyilatkozatában is elismerte:

„Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket. Templomaink látogatottak Budapesten és vidéken. Az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken talmud-órákban nyernek hitoktatást.”

Litániáját Feldmájer ezek után sem is fejezhette be másként:

„A hála kifejezésével nem csak a hősöket tiszteljük meg, nem csak magunkat emeljük fel, de méltó példát mutatunk a jövő nemzedékeinek is. Mondjuk hát nyugodtan: Vecsnaja szlava szovjetszkin gerojam! Örök dicsőség és hála a felszabadító hősöknek.”

Kontrasztként a rovatunkban minap idézett Wass Albert-opuszt, „Az Antikrisztus és a pásztorok”-at idézzük arról, hogy e „hősök” hogyan jártak el az általuk „felszabadítandók”-kal. Íme:

„A szakaszvezető meglelte a borospincét, s fél óra alatt lerészegedett a katonáival együtt. Részeg fővel aztán elkezdtek erőszakoskodni a Peles-ház asszonynépével, még a nyolcvan éven fölüli nagymamával is, s amikor Peles meg a fia védelmére keltek az asszonyoknak, a katonák lelőttek mindenkit, aki a házban volt, még Rózsit, a cselédlányt is, meg Ferit, az istállófiút. A szörnyűséges mészárlás után tovább ittak, s agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?”

Igen, legalábbis nekik. Akik felszabadultak minden erkölcsi kötelem alól, amire tehát a mazsihisztériások mai is oly büszkék, talán nem is sejtve (vagy nagyon is?), mennyi olajt öntenek ezzel az antiszemitizmus tüzére.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info