Bizony elődeink közül gróf Teleki Pált sem szeretik a két világháború közötti Magyarországot valóságos bűntanyaként elkönyvelő, önmagukon kívül mindig mindent s mindenkit kirekesztők. Teleki korántsem csak földrajztudósként és cserkésznevelőként, hanem nemzetpolitikusként is kivált kortársai sorából, hiszen a világ, benne nemzetünk, talán mindig is legkényesebb kérdésében következetes éleslátásról tett tanúbizonyságot, felismerve, mekkora veszélyt jelentenek számunkra az ‘újonnan bevándoroltak’. A hetvenkét éve, 1941. április 3-án elhunyt miniszterelnök ugyanis, amint a pályájáról szóló tengernyi irodalomból könyvében (October Fifteenth: a history of modern Hungary 1929-1945, Október tizenötödike: a modern kori Magyarország története (1957)) vele érdemben mindmáig leginkább foglalkozó, őt ráadásul egykor személyesen is ismerő Carlile Alymer Macarney brit történész a közfelfogással szemben rámutat, korántsem angolszász, inkább németbarát volt, amikor a bankokrácia hatalmasságait visszaszorító törvényeket kellett hozni.

Igen, az országot szabad prédának tekintő, mindenhol antiszemitizmust szimatoló, hajszálgyökereinket is kitépő kirekesztőink erkölcsi magatartásával s gazdasági természetével szemben következetesen küzdött egész pályafutása során, és hogy mennyire, pontosan tükrözi egy (Kovrig Béla szociológus szerkesztésében) műveiből megjelent antológia (Magyar politikai gondolatok, 1941) is, amelyből kiderül, hogy a mégoly halk szavúként közismert főcserkész és földrajztudós is bizony gyakran fel-feljajdult tetteikkel szembesülve.

Fel bizony, hiszen felismerte a szabad verseny túltengése megállításának, a (nemcsak rájuk, hanem minden nemzetiségünkre vonatkozó!) ‘numerus clausus’ bevezetése szükségességét, hangsúlyozva, mennyire nincs igazuk azoknak, akik azt az emberi jogok csorbításaként értelmezik, hiszen első szakrális királyunknak fiához, Szent Imre herceghez írott intelmeinek alapeleme ‘az is, hogy az ország vezetése olyan kezekben legyen, amelyek az országalkotó- és fenntartó gondolatot, eszmevilágot és érzéseket lényük egészéből képviselik’.

Ezért, hogy a két világháború között kizárólag miattuk megszületett, nevükről elnevezett, megvetéssel emlegetett négy törvény szükségességével kapcsolatban leszögezte, hogy egyáltalán nem fajgyűlölet, ha etnikumok életét szabályozó törvények születnek, hogy az általuk érintettek nem vonhatják ki önmagukat csupán vallásfelekezethez tartozás címén az őket befogadó államok saját normarendszeréből, és hogy igenis joga van bármely nemzetnek az önvédelemre, ha köreik – főleg erkölcsi és gazdasági – életét végzetesen veszélyeztetik.

Indoklásának azonban alighanem legsúlyosabb pontja, hogy magatartásuk ‘olyan mértékben alakítja át a magyarság testi és lelkivilágát, ami már a legnagyobb veszélyt rejti magában’, a ‘tökéletesen keresztény rétegek gondolkodásának átformálódását’ eredményezve, így az ellene való védekezés nem gyűlölet, hanem jog és kötelesség, főleg, hogy vezetőik élesen és határozottan nem fordulnak szembe soraikból a korántsem csak gazdasági, hanem forradalmaikkal egyenesen társadalmi anarchiát kiváltó ‘újonnan bevándoroltakkal’.

Nyugodjék békében hát Teleki Pál, akit legendás ifjúságnevelő kortársa, Koszter atya (Koszterszitz József) a Magyar Cserkészszövetség 1941. április 26-i ülésén úgy búcsúztatott, hogy a Széchenyi Istvánok fajtájából való volt, azokéból, akiket ha elhív az Őr, nem pótol senki, aki bizonyos, hogy ‘megigazultan került az Úr ítélőszéke elé és küzdelmes, hősi élete végén az örök boldogságot nyitja meg számára az Isten’, akinek törvényeit betartani és betartatni igyekezett. Azokkal is, akik ezért őt nem szeretik.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info