Hetvenhat éve, 1937. április 2-án hunyt el Tormay Cécile, aki ha semmi mást nem hagyott volna az utókorra, mint a Károlyi Mihály és Kohn (Kun) Béla általi országvesztés történetét megrázó erővel megörökítő Bujdosó könyvet, akkor is beírta volna nevét örökre irodalmunkba. Nem tudjuk már, hányszor írtuk le, de gyanítjuk, nem elégszer, ezért mostani megemlékezésünk alkalmával is megismételjük: amíg történelmünk jelen állapotunkhoz vezető ezen időszakát nem Tormay Cécile Bujdosó könyve alapján tanítják, aligha beszélhetünk hazánkban nemzeti oktatáspolitikáról.
Ami a Divina Commedia Dante, a Toldi-trilógia Arany, Az ember tragédiája Madách életművében, az a Bujdosó könyv az övében. Amikor az 1939 és 1945 között megjelent Nemzeti Könyvtár című népszerű kiadványsorozatban összeállítás jelent meg belőle, annak szerkesztője, Molnár Sándor is hangsúlyozta, hogy elbeszélésekben, regényekben sem szerény életművéből mégis ez magasodik ki leginkább:
„Válságos idők kortörténete, egy törékeny asszonyi lélek drámai vallomása az októberi őszirózsás forradalomról és a magyarországi kommunizmus rémuralmáról. A történetíró pontosságával és lelkiismeretességével s az író tehetségével rögzíti le a két forradalom lázas napjainak eseményeit. A magyar írónőnek ez a híres könyve sokat bujdosott, míg napvilágra került. Sikerét legjobban bizonyítja az, hogy több nyugat-európai nyelvre is lefordították. A könyv hatása alatt az amerikai hatóságok nem is engedték partra szállni Károlyi Mihályt, amikor szökése után az Egyesült Államokba készült. Az angol kiadás is teljes egészében elfogyott, Párizsban röviddel a háború után jelent meg a könyv. „El vagyok készülve arra –
írta egyik francia fordítója Tormay Cécile-nek –, hogy a zsidó sajtó megtámad érte, de ezt sem bánom. Ha Franciaországban tovább hagyták volna dolgozni a kommunistákat, kiket Moszkva pénzel, jó néhány Kun Bélája volna ma az országnak”.”
Se seri, se száma mindazon égre kiáltó bűnöknek, amit ne követtek volna el Károlyi Mihály és Kun (Kohn) Béla uralma alatt. A Nagy Magyarországot ábrázoló térképeket zsidó gyermekek sározták be, köpték le, azt mondva, „ország sincs, haza sincs”. Máskor pedig pesti orfeumdallammal azt énekelték, hogy „Apám, anyám, dögölj meg!”. Mindeközben Kohn (Kun) Béla Szent Koronánkat külföldi antikváriusoknak akarta eladni. Az úrnapi körmenetekben belementek autóval a tömegbe, belőttek a templomokba, a szentségtartót leköpték. Bizalmasan közölték az óvónőkkel, hogy a gyermekeket édesanyjuktól el kell távolítaniuk, feleslegessé kell tennie a családot. A játékszer is közös, feledje el a gyermek a magántulajdon bűnét. A leány-internátusok hálószobáiban fiatal zsidó tanítók aludtak, hogy a növendékek megszokják a férfiak jelenlétét. A közös fürdőkbe zsidó orvostanhallgatók kísérték őket, hogy a szemérmet nevetségessé tegyék. A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Az új tankönyvekben azt hirdették, hogy „Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember”.
Nem tudjuk már, hányszor írtuk le, de gyanítjuk, nem elégszer, ezért mostani megemlékezésünk alkalmával is megismételjük: amíg történelmünk jelen állapotunkhoz vezető ezen időszakát nem Tormay Cécile Bujdosó könyve alapján tanítják, aligha beszélhetünk hazánkban nemzeti oktatáspolitikáról.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
