Döbbenetes kép rajzolódik ki előttünk, ha az Erdély 1919-es román megszállását és az ezt követő huszonkét év emiatti szenvedéseit megörökítő vallomásokat olvassuk, melyekből kiderül, hogy ott tettek keresztbe véreinknek a dákóromán identitásúak, ahol csak akartak, ezért nem véletlen, hogy 1940. szeptember 5-e és 13-a között felszabadulásként élték át eleink anyaországhoz való visszatérésüket.
A Kolozsvárt 1919. december 24-én megszálló román csapatok először is felszólították a magyar állami és közigazgatási tisztviselőket, hogy tegyenek hűségesküt a román államnak. Mivel azonban, amint Tóth Sándor „Erdély 22 éves rabsága” című, 1946-ban indexre tett könyvében olvassuk, nagy részük erre nem volt hajlandó, otthagyták hivatalukat, nem számolva a következményekkel, így 1919 és 1921 között mindennapossá váltak a kilakoltatások, rekvirálások. Mint írja, „gyakran megtörtént, hogy valaki reggel elment hazulról és délben, amikor hazajött, a családját és bútorait a ház előtt, az utcán találta és ugyanakkor egy rekvirált bútorszállító kocsiból hordták be az új lakó bútorait. Csak Kolozsváron ezrekre ment azoknak a száma, akiket télvíz idején kidobtak az utcára. Ellenkezni senki sem mert, kilátástalan ellenállás lett volna, és az illető a hátában érezte volna az oláh baka szuronyát.”
Tervszerűen üldözték továbbá a magyar tanítókat és tanítónőket: olyan kérdéseket adtak fel a mezítlábas falusi gyermekeket oktató tanítóknak, amelyekre felső iskolai végzettséggel bíró szaktanárok tudtak volna megfelelni. A túlnyomóan magyarlakta vidékeken a kegyetlenségig ment a magyar tanerők vizsgáztatása és elcsapása. „Éppen úgy dobták ki a magyar tanítókat kis állásukból, mint ahogy elvették a tiszta, egészséges magyar iskolaépületeket, ahol százszámra tanultak magyar gyerekek. Elvették azért, hogy tíz-tizenöt iskolába kényszerített oláh kölyöknek iskolája legyen.”
Mindezt megerősíti a Katholikus Tanitó-Egyesületek Országos Szövetségének hivatalos lapja, a Nemzetnevelés (Népnevelő) 1925. március 1-i száma is, amelyben egy névtelen informátor a következőket közöltette:
„Háromszék megyében sok magyar állami tanító értesítést kapott a tanfelügyelőségtől, hogy miniszteri rendelet alapján január elsejéig visszamenőleg megszűntek a tanítótestület tagjai lenni, mert román nyelvű vizsgájuk nem sikerült. E tanítókat eszerint, bármennyi idő óta szolgáltak is, minden fizetés, nyugdíj vagy végkielégítés nélkül elcsapták. Ez az intézkedés törvénybe ütköző, mert az 1924 szeptember elsején életbelépett népoktatási törvény szerint a tanítóknak joguk van rá, hogy a sikertelen vizsga után egy éven belül újabb vizsgára álljanak s időközben nem bocsáthatók el.”
Azonban ez még nem minden. Amint szintén Tóth művéből megtudjuk, 1934 november végén Stan és Palace közoktatási vezérfelügyelők sorra járták Csík megye községeit a magyar tanítók nyelvtudásának felülvizsgálása végett. Eljutottak Gyergyócsomafalvára is. Amint az utcán mentek és elhaladtak Botár Erzsébet tanítónő lakása előtt, észrevették, hogy az ablakában muskátli virít. Egy pillanat s máris készen volt az irredentizmus vádja. Jegyzőkönyvet vettek fel és hivatalos feljelentést készítettek Botár Erzsébet tanítónő ellen a magyar irredenta magatartásáért. A jegyzőkönyv szerint a tanítónő feltűnően és lázítón szándékkal magyar nemzeti színekkel díszítette fel a lakását¨fehér függöny, piros cserép, zöld levél. Így tehát Gyergyócsomafalva kis magyar gyermekei hiába készültek nemsokára az iskolába. A tanítókat elbuktatták, letartóztatták és egyetlen megmaradt tanítónőjük, az ártatlan Botár Erzsike is vád alá került. Ennyit hát a dákóromán identitásúak Nyugat-Európában oly sokszor megcsodált humanizmusáról.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
