Kilencvennégy éve, 1919. március 21-én vette kezdetét hazánk minden Mohácsnál tragikusabb időszaka, amikor is százharminchárom nap alatt csak akasztott és rabolt egy genetikus minoritás. Mégis, amikor azt kérdezzük, miért, valahogy mindig hajlamosak vagyunk ebbeli felelősségünkről megfeledkezni, arról, mennyire lebecsültük már jóval korábban kiépített hadállásaikat, aztán csodálkoztunk, hogy Lenin-fiúk vették át a hatalmat. Igen, mert hagytuk!
Noha rovatunkban kötetnyi elemzésben mutattunk rá, mégsem lehet elégszer emlékeztetnünk, mennyire fején találta a szöget Fekete István regényében, a „Zsellérek”-ben: a Lenin-fiúk hatalmát betetőző Trianont nem Trianonban csinálták, hanem „a kiegyezéstől a forradalomig: kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart, a céheket, pedig ezekből kellett volna a földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni, ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba”.
Pedig akadtak nem is oly kevesen, akik évtizedeken át Kasszandra-jóslataikkal megkongatták a vészharangot (gondoljunk csak az általunk korábban már tárgyaltak közül egy Bartha Miklósra, Istóczy Győzőre, Vadnay Andorra, Verhovay Gyulára, Zelensky Róbertre!), jóval 1919 előtt figyelmeztettek, hova vezet a többnyire páholyokból irányított nemzetiségi szervezkedés, az erőszakos urbanizáció, földjeink elherdálása, a munkásság és parasztság elszegényedése, milliók kivándorlása, azonban politikai elitünk vaksága, süketsége nem ismert határt, így egy legyintő kézmozdulattal vagy gúnyos ajakbiggyesztéssel tért napirendre az általuk annyiszor feltártakon.
A Lenin-fiúk tehát ugrásra készen álltak már a lövészárkokban, várva Kohn (Kun) Béla vezényszavára, akiről akkor még senki sem sejtette, mi lesz nemsokára belőle, kivéve egykori magántanárát, Ady Endrét, aki előre figyelmeztetett: „Nagyon vigyázzatok, ez egy veszedelmes fráter, ez még nagyon nagy csúfságot fog elkövetni: ha nem vigyáztok rá, ugyanazt csinálja az egész országgal, amit kisdiák korában a tanárjával csinált. Alig tíz éves volt, talán első gimnazista, valami miatt megharagudott az osztályfőnökére, talán beírták az osztálykönyvbe, furcsa módon bosszulta meg magát. Kora reggel bement az osztályba és odarondított a katedra alá.”
Amint a mindezt idéző újságíró, Herczeg Géza írja (Kun Béla. Történelmi grimasz, 1929),
„senki se hitte el a jóslat komolyságát, hogy Ady szavai milyen rövid idő alatt fognak valóra válni”, így Károlyi Mihály 1919. március 21-én neki adta át a hatalmat: hiába, ha a tragédiák elhárításban elégtelenek is, elszenvedésükben viszont jelesek vagyunk. Hiába ostorozzuk ugyanis folyton a titkos társaságokat, felforgató mozgalmakat, a (mindenkori) Lenin-fiúkat, ha tevékenységük ellen semmit sem teszünk, mi több, ha szellemi utódaikat a sorsunkról dönteni hivatott hatalom sáncain belül meghagyjuk, így válva Ady szavaival a „hőkölő harcok” népévé:
Ez a hőkölő harcok népe
S mostani lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.
Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.
Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,
S ki egyszer rúgott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rúgáshoz.
Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.
Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri kis kíméletlenséget.
Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát – akarja.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
