Valahogy kísértetiesen kezd hasonlítani az idei március idusa az 1946-oséhoz, amikor előtte három nappal nemzeti politikusaink legjobbjait küldték vádló bitófára azok, akiknek szellemi ivadékai manapság aktívabbak, mint valaha, akik nemhogy bűneik bevallásától, pusztán nevükön nevezésüktől is rettegnek, mint tették a minap.

Amikor az ELTE BTK két tanári irodájának névtáblájára elhelyezett matricán olvashatták, hogy vannak, ráadásul nem kevesen, akik nem az övékének tekintik az intézményt. Március üzenete tehát, hogy Petőfi ma már bizonnyal nemcsak a kocsmákból, mindenünnen kikergetné őket, a kettős mércével mérőket, pláne az egyetemekről.

1847-ben Kerényi Frigyes költőtársának írt egyik úti levelében ezt írta ugyanis:

‘Dicsekedés nélkül szólva, a legnagyobb emberbarátok egyike vagyok s tisztelem, becsülöm a zsidókat, de már a kocsmákból csak kikergetném őket pokolig, mert a mi ronda, csak ronda az, hiába!’

Ezt persze nem idézik tőle az örökösen reá hivatkozók, csak az olyan verseit, mint például az egy évvel később írt, aligha a dicsőségére vált ‘Akasszátok fel a királyokat!’ címűt, amely szerint miként a füvet és a fa lombjait ‘tövestül kell kitépni’, úgy a trónokat is, a rajtuk ülő királyok szívének ugyanis már anyaméhüktől ‘minden porcikája rossz’, nekik köszönhető minden halál, rablás, ezért velük szemben nincs irgalom, csak engesztelhetetlen gyűlölet:

Vagy nem tanultad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, soha sem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad –
Akasszátok föl a királyokat!

Ezúttal hadd ne nyissunk vitát arról, mitől ez a paroxizmusra valló ódium, miért lett volna annyira elviselhetetlen a trónok és oltárok általi kormányzás, az ‘ancien régime’, miként arról se, hogy ami helyébe jött, nem vezetett-e 1917-hez, 1918-hoz, 1919-hez, 1945-hez s pláne mindahhoz, ami azóta történik, nem az Isten és a haza trónfosztását már 1789-ben meghirdetők mutánsai-e azok, akik már a nevükön nevezésüktől is rettegnek?

Rettegnek bizony, mellesleg régóta. Történt ugyanis, hogy 1901 márciusában a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatóiból megalakult Nemzeti Párt mintegy nyolcszáz fős csoportja elhatározta, miután a liberális ifjak egyike letördelte a kereszteket az intézmény lépcsőházában elhelyezett Szent Korona-díszítésekről, válaszul kifüggeszti tantermeiben a keresztet, jelképesen jelezve ezzel, hogy céljuk (ahogyan egyikük, Brázovay Kálmán megírta visszaemlékezésében (A kereszt, 1901)) ‘a magyar társadalmat megtisztítani azon elemektől, melyek az úgynevezett ‘szabadelvű’ éra alatt gombamódra elszaporodva, alapjában támadták meg társadalmunk igazi nemzeti jellemét’.

A kereszt március 18-án fel is került a falakra, amire a fővárosi liberális sajtó azonnali eltávolításukat követelte, amire őket végül az intézmény pap-rektora, Rapaics Rajmund fel is szólította! Mert ugyebár nálunk már akkor is a magukénak tekintettek szinte mindent, az ELTE jogelődjét, Pázmány alapítását is, felháborodtak, hogy voltak ifjak, akik így tiltakoztak az ellen, hogy – amint az említett párt manifesztumának minősülő kiadványában (Nemzeti ideál. Mit akar a magyar ifjúság? Kibocsátja ezer magyar ifjú, 1901) olvassuk – ‘nyelvünket arcpirító támadások sértik folytonosan, országunk fővárosában idegen szellem, nyelv, erkölcs vert fészket és gátolja a mienket kifejlődésében’.

‘Zsidók! Az egyetem a miénk, nem a tiétek!’ – figyelmeztették a minap a száztizenkét évvel ezelőtti tiltakozás szellemi örökösei a keresztfóbiásokat, a csillagimádósokat, a kettős mércével mérőket. Március üzenete tehát, hogy Petőfi ma már bizonnyal nemcsak a kocsmákból, mindenünnen kikergetné a keresztfóbiásokat, a csillagimádósokat, a kettős mércével mérőket, pláne az egyetemekről.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info