„Az irodalom tanulása csak kivételes esetekben hagyhat kellemes emléket a tanulóban, s nem olthatja belé az olvasás ösztönét, irodalmi műveltséggel pedig egyáltalán nem láthatja el.”
Nem mai sorok ezek, 1922-ből valók és sajnálatosan ma is igazak. Írójuk az 1878. június 24-én Margitán született és ötvenkét éve, 1961. március 9-én Budapesten elhunyt Horváth János irodalomtudós, akire imént idézett tanulmányának (Aranytól Adyig) megszívlelendő alapigazságaival emlékezünk.
„Az iskola, melynek alapvető feladatai volnának a közönségnevelésben, még ma is irodalomtörténetet, szaktudományt tanít s nem az irodalom olvasására nevel. Szajkó-ismereteket kíván tömérdek kisebb íróról, kiket nem is olvastat, mert hogy olvastasson, arra rá sem ér. Időt kell juttatnia minden írónak, ki a történet folyamán némi nyomot hagyott, s ezért nem marad elég ideje azokra, kik állandó értékek: ezért kénytelen Vörösmartyról, Petőfiről s Aranyról is kész ítéleteket betanultatni, s futólagos félig-meddig való olvastatásukkal megelégedni. Az irodalom tanulása ekként csak kivételes esetekben hagyhat kellemes emléket a tanulóban, s nem olthatja belé az olvasás ösztönét, irodalmi műveltséggel pedig egyáltalán nem láthatja el. Világgá eresztjük a magyar ifjúságot, hogy ha olvas, csak azt ne olvassa, miről az iskolában tanulnia kellett, s hogy amit mégis olvasni fog, annak megítélése önálló és gyökeres magyar ízlése ne legyen. Az ifjúság, mely csak az imént verte le magáról az iskola porát, kész prédája minden bizarrságnak, s szép hegedűszóval, „irodalompolitikájával” saját legbensőbb ösztönei ellen is harcba vihető. Ha igazi nagy íróinkat józan vezetés mellett elolvassa s lelkébe fölveszi, meg kellett volna szeretnie őket, visszatérnie hozzájuk később is, s ez állandó lelki táplálék megóvná őt minden hóborttól és elidegenedéstől.”
Mindez szerinte így volt már a tizenkilencedik század második felében is, köszönhetően elsősorban az írókat és olvasókat árokásásra, szekértáborokra bomlására kényszerítő újmagyarok diktatúrájának, annak, hogy míg korábban „a zsidó származású író is egészen magyarrá, »nemzetivé« kívánt idomulni, most a vérbeli magyar is őneki udvarolt”. Ehelyett irodalomtanításunknak „eleven kritikai szellemre” van szüksége, „mely a múlt értékei közt is különbséget tesz és élénk érdeklődéssel, világos öntudattal néz szeme közé az újnak”, továbbá „hozzá kell nevelnünk klasszikus irodalmunkhoz a közönség azon részét is, mely eddig tőle érintetlen maradt, s egészében átadnunk azon közönségnek, mely eddig csak könnyedebb, vagy pártpolitikailag is kiaknázható értékeit volt képes felfogni”, végül a bálványozott „nyugati kultúra” utolérését sem kellene erőszakolnunk: inkább „buzgalmát utánozzuk, ne festett rongyait”.
Iskoláink nem irodalomszeretetre nevelnek tehát már régóta, ő viszont nemcsak könyveiben, hanem egyetemi előadásaiban is az Arany Jánostól és Gyulai Páltól örökölt nemzeti klasszicizmus és konzervativizmus legnemesebb hagyományait képviselte, megbecsülve minden értékteremtő költőt, írót, (így olyanokat is, akik pedig ízlésétől távol álltak, mint például József Attilát), szemben korunk céhbeli irodalmáraival, akik a huszadik századi „nyugatos”, posztmodern partitúrán kívül született alkotásokat hovatovább nem létezőknek tekintik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
