Úgyszólván nincsen nap, hogy a Néphazugság háza táján ne tipornának sárba bárkit és bármit, aki és ami köreiken kívüli, pláne, ha az azokat megbolygató klasszikusaink műveinek bemutatásáról van szó, ami miatt, amint a lap 2013. március 3-i számában bizonyos Zappe Lászlótól olvassuk, egyenesen ‘horror’ dúl az Újszínházban. Egy elismerő szava sincs az Alföldi Robertákkal szembemenő teátrum alakításairól, így Tamási Áron Ábelje, Kodolányi Földindulása, Csurka két drámája (Döglött aknák, Deficit) bemutatójáról, azonban az igazi támadási célpont mégis Nyirő József, a székely íróapostol, akinek ‘Jézusfaragó ember’-ét giccsesnek, primitívnek, otrombának nevezi.

A teátrumot ‘szedett-vedett’-nek, ‘véletlenszerűen összeállt’-nak tekinti, melynek tagjai ‘játszhatnak bármit, életre nem kel azáltal semmi’, elvégre Tamási Áron Ábelje ‘politikai-világnézeti propagandává átalakítva jelenik meg az Ábel előadásában, ahol Amerikára egyetlen sztriptízbárban játszódó jelenet jut’, Kodolányi János Földindulása is ‘ott ragad valahol a múlt század harmincas éveiben, nyafogós nép-nemzeti általánossággá laposítva az akkor izzó indulatokat’, nem is beszélve Csurka István két darabjáról (Döglött aknák, Deficit), hiszen egyik sem szól semmiről, még ‘annyiról sem, mint Kodolányi és Nyirő, azokban legalább felismerhető az ásatag minta, a Horthy-korszak népieskedésének, vagy szebben mondva a népi írói mozgalom színvonaltalanabb rétegének nosztalgiája’.

Helyben vagyunk, Nyirő Józsefnél, valahogy ő az igazi támadási célpont. Aligha szükséges olvasóinknak Hunhír-ötpercet tartani arról, mit is vitt benne színre a székely íróapostol, miért, hogy eleddig mintegy tizenöt bemutatója a nézőközönség szeméből mindvégig könnyeket csalt ki. Mindennek titkát a már a legelső számától a ‘reakció’-t, a ‘fasizmus’-t leplező lap szerkesztőségében alighanem akkor sem értenék meg, ha erről maga Jézus Krisztus világosítaná fel őket. Hiszen hogyan is írta Gárdonyi? ‘Ne vitatkozzatok Istenről, lélekről, halhatatlanságról soha senkivel. Akinek a lelke fejlettebb, mint a teste, mindezeket úgyis érzi, akinek meg a lelke fejletlenebb, mint a teste, annak beszélhet akár maga Jézus Krisztus, nem lehet neki bebizonyítani.’ Nem bizony, hiszen a Nyirő-darab debütálását horrornak tartó néphazugságostól alább ezt olvassuk:

‘Nyirő József Jézusfaragó embere meg valahol a húszas években, az első világháború utáni időkben rekedt. A háborúból kétségbeesetten hazatért szobrász expresszionista Jézust farag, ami nem kell az egyháznak, s a hős ettől még jobban kétségbeesik, ám a derék székely favágók közt ráébred, hogy helyesebb, ha kis Jézus-szíveket készít. Valójában nagy téma, a huszadik századi értelmiség egyik nagy dilemmája, modernség és hazafiság viszonya, problémája fogalmazódik meg itt a giccses közhelyek nyelvén, valószerűtlenül primitív színvonalon, amin semmit sem emel Szőke István rendezése, a többnyire ügyetlenül közhelyes színészi játék, Kerényi József otromba díszlete, amelyhez nagyon hasonlót egyébként az Ábel első részében is láthatunk.’

Micsoda? Jézusfaragó ember? Giccses, primitív, otromba ugyebár a téma, a darab. Illetve minden, ami a Megváltót idézi. Legalábbis nekik. Mellesleg elég régóta. Így volt ez ugyanis már a régi jó Ferenc József-i időkben is, amikor például Makai (Fischer) Emilt, a makói rabbi fiát – aki, amint Zoltvány Irén írja (Erotika és irodalom, 1924), ‘zsidó motívumokat megéneklő versein kívül erotikus operettek fordításával is ismertté tette nevét’ – Vörösmarty születésének centenáriumán a Nemzeti Színház igazgatósága egy róla szóló színmű megírásával bízta meg, csakhogy benne költőnket ‘egy léha szerelmi történet keretében ifjú szerelmes’-ként alacsonyította le, amiért gyermekei és rokonai betiltatták bemutatását. Reméljük, eljön végre az idő, amikor egyre többen fogják darabjaikkal ugyanezt tenni s helyettük Tamásit, Kodolányit, Csurkát, no és persze Nyirőt játszani!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info