A kommunizmus áldozataira emlékezve alig vagy egyáltalán nem esik szó hivatalos fórumokon az 1919-es 133 nap áldozatairól, arról, kik, miként kínozták halálra a jegyzőket, papokat, tanítókat, parasztokat országszerte. Erre való tekintettel ezúttal egy papi vallomás segítségével kívánjuk felidézni az akkor történteket.
Az 1914-től Kalocsán (Kunfi (Kunstätter) Zsigmond közoktatásügyi népbiztos szavajárásával a „papi butítás főfészkében”) tanító Lányi Ede (1881-1950) magyar jezsuitának 1919-ben Vörös naplóm címmel megjelent emlékirata, Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-éhez és Fekete István regényéhez, a „Zsellérek”-hez és Móricz Zsigmond akkori naplójegyzeteihez, továbbá Váry Albert királyi koronaügyész-helyettes művéhez (A vörös uralom áldozatai Magyarországon (1922)) és Gabányi János ezredeséhez (Mártírjaink. Az „őszirózsás” forradalom és a proletárdiktatúra áldozatainak meggyilkolása, lelki és testi megkínzása (1922)) hasonlóan, kegyetlen őszinteséggel vall arról, kik és miként is adták tudtul uralmukat hazánkban 133 napon át. A mindezt megörökítő, 1945-től javarészt bezúzott művek közül az övé nemcsak ritkaságával, hanem hitelességével is kiválik, ezért belőle vett részletekkel emlékezünk és emlékeztetünk az akkor történtekre.
Műve 1919. március 22-től július 1-ig eleveníti fel az eleinte inkább csak vele, rendtársaival, tanítványaival, hovatovább azonban a népünk egészével történteket. Amint előszavában írja, „vörös Magyarországból jöttem június 30-án Kalocsáról, melyet a Duna menti fehér ellenforradalom központjának hirdettek egyes újságok. Rendünknek hatvan év óta kedves otthona, „főfészke” volt e hely, egy gyönyörűen felszerelt gimnázium, egy fiúnevelő konviktus és a kisszeminárium állott vezetésünk alatt. Nos, e kedves otthonunkból március vége óta hessegettek, tessékeltek minket ki a hajléktalanságba ragadozó „jómadarak”, hogy ők üljenek bele oda, ahol nem ők építettek. Mert végzetes mohóságuk sok ezer és millió kedves otthont akart szétdúlni, nagy emberét, kis emberét, földmívesét, munkásét. Félelmükben azért is folyton figyelték a nép, a vidék hangulatát, a vörös uralom belső állapotait és külföldi vonatkozásait. De mi, az áldozatok is figyeltük e jeleket. Íme, így került naplómba helyi és országos érdekű adat s az itt közölt részletekben hű tükörképét, történeti okmányát akarom nyújtani a vörös uralomról szerzett tapasztalataimnak.”
Elkergetik a papokat, a templomból bűnbarlang lesz
1919. március 26.: Úgy fájt a szívem: kezembe veszem a szókimondó Alkotmány-t [1895. december 24-ke és 1919. március 19-e között katolikus napilap volt – Ifj. T. L.]: a cím, a betűk, a költség a régi, de tartalmát már vallásgyűlölet, vörös vérszomj sugallja. Új rendelet: a földbirtok, a házak kártérítés nélkül a Tanácsköztársaság birtokába mennek át. Az élet e tűzpróbájától úgy megrémültek Kunék, hogy a rendelettel egy lélegzet alatt kihirdették, hogy a házrendelet egyelőre csak egyes nagyobb városokra érvényes, a 200 holdon aluli birtokokat pedig nincs szándékukban elvenni a magánbirtokból.
Március 28.: Szomorú reggel mireánk s az egész magyar Egyházra. Megjelent az összes egyházi iskolák és intézetek államosításáról szóló rendelet. Ez intézetek minden fölszerelésükkel, vagyonukkal kártérítés nélkül átmennek a Tanácsköztársaság birtokába. Tanító elvtárs csak világi lehet: pap, szerzetes csak akkor maradhat, ha előbb világivá lesz.
Március 29.: A remény egy halavány sugára: a kalocsai nép megdöbben. Őt azzal vitték be a szocializmusba, hogy földet kap a nagyurak birtokából. És íme, most legelőször e szegény papokat kergetik el, kik maguk söprik kis szobájukat, egyszerűen étkeznek, a nép betegeit díj nélkül látogatják, kik fölöslegükből 25 diákot ingyen tartanak. A helyi direktórium megijed: beüzen, ne csomagoljunk, ne búcsúzkodjunk, míg Pestről nem jön rendelet, minden marad a régiben. A városban kidoboltatták, hogy aki rémhíreket mer terjeszteni a szerzetesek kiűzéséről, azt a forradalmi törvényszék elé állítják. Szó sincs róla, hogy el kellene menniük. E napig a gyerekeknél gyakran lehetett látni vörös jelvényeket: gyerekes divatmajmolás volt, mától kezdve nem tűzik föl, ki nem állhatják, érzik a Kunfiék jogfosztását, oktalan vallásgyűlöletét. Pesten sok volt háztulajdonos immár koldus és öngyilkos lett.
Április 14.: Rendelet készült el a templomok és egyházi épületek kommunizálásáról s az összes szerzetesházak föloszlatásáról. A templomokban népoktatás, színház, mozi (bűnbarlang!) lesz. Azonban a nép elevenjére találtak és kikényszerítették ellenállását: tegnap Pest minden temploma állandóan tömve volt, még az utcákon, előtereken is tolongott a nép és hangosan szidta a Krisztus-gyűlölő maffiát. A kormány megijedt, letagadta a rendeletet, halálbüntetéssel fenyegette azt, aki terjeszteni meri a rendeletről szóló „mesét”.
Kun Béla nem bánja, kerüljön csődbe az ország, csak sikerüljön a világforradalom!
Április 25.: Nagy újság a tanulókra: nincs többé osztályozás, csak ilyen: megfelelt vagy nem felelt meg: ez utóbbit csak az kapja, aki háromból és többől bukott volna. A külső kényszer, a szülői bot, a tanári jegy erkölcstelen eszköz volt, a szabad proletárfiú önként, belső szükségletből fog tanulni, soha nem sejtett képességek jelentkeznek, a „tanítómesterek” alig győzik majd megfigyelni „fiatal barátjaiknak” csodás fejlődését. Elég volt osztályomban megjegyzés nélkül felolvasni a rendeletet, az ötödik osztályos fiúk józansága eget-földet rengető kacajjal honorálta a vörös pedagógia e csudáját. – Pesten az összes bútor is mind államtulajdon, azért tilos bútort cserélni, elszállítani, eladni. Bútort kapnak a házasulandók s a legnagyobb pesti újdonság a bútorházasság. Ha megvan a bútor, könnyű az elválás: ha férj és nő kívánja az elválást, akkor elintézi azt az anyakönyvvezető, ha csak az egyik fél, akkor a bíróságnak is van szava. – A tanácskormány küzd a prostitúció ellen, néhány közházat feloszlatott, de lakóiknak tisztességes magánházakban jelölt ki lakást, hol folytatják életüket és terjesztik a mételyt.
Május 3.: A kalocsai direktórium közli Fáber Oszkár likvidáló megbízott rendeletét, hogy tíz napon belül fontoljuk meg, aláírjuk-e a következő nyilatkozatot: „Kijelentem,, hogy az egyházi pályát elhagytam és világivá lettem.” Aki nem írja alá, nem lehet sem tanár, sem közhivatalnok, aki aláírja, maradhat. Ha nem tesszük meg, az utcára tesznek ki. Álláspontunk: hagyjuk elmúlni a 10 napot s azután szenvedjük el az erőszakot s inkább az utcán vesszünk el éhen! – Pesten a kommunizmus legdicsőbb kultúrtényét produkálja Gömöri zsidó termelő biztos a Szent István Társulatnál. Termelő feladata az volt, hogy a társulatnak a kommunizmusra veszélyes kiadványait megsemmisítse. Először is katonáknak cipeltette el a vandalizmus ellen tiltakozó 300-400 szocialista nyomdászt, azután összekérette az összes szervezetek munkanélkülijeit és teherautókkal három napig a Soroksári úti papírmalmokba vitetett mindent: ábécés könyveket, hittanokat, szépirodalmi munkákat, Szentírást, imakönyveket. A Szent István Társulatba beköltözött a Népszava és ott nyomták a „Kommunista Könyvtár”-t: e szennyiratokra ráköltötték már a társulat összes alapjait. Prohászka-könyv árusítása szigorúan tilos.
Május 5-12.: Pesten a május elseji díszítés 30 millióba került: élelmiszeren és kék pénzen vették Bécsben az anyagokat. A milleniumi emléket meg lebontották, szükség volt a rézre. A fehérpénzt tudatos csalással adták ki először, mint az Osztrák-Magyar Bank pénzének hamisítását. A hamisítást később be is vallotta a kormány. A 4 milliárd fehérbankó fedezetéül az elkobzott nagybirtokokat, bányákat, ékszereket jelölte meg, ám Kun bevallása szerint csak külföldi propagandacélokra 4 milliárdot költöttek kék pénzben és aranytárgyakban. A pénzügyi népbiztos tiltakozott az ily gazdaság ellen, de Kun Béla kijelentette: nem bánja, kerüljön csődbe az ország, csak sikerüljön a világforradalom.
Május 16-18.: Az apácáknál nagyon brutálisan beszélt Fáber: „én ugyan már elkárhoztam, de magukat majd beajánlom a jó öreg szent Péternél”. Szavai mérhetetlen elkeseredést keltenek Kalocsán. A szocialisták is tiltakoznak az erőszak ellen, a sok zsidó vezető ellen. 300-400 asszony a városházán tüntet. A nép nyíltan fenyegetőzik: ha a jezsuitáknak és apácáknak el kell menniük, akkor egyetlen zsidó sem maradhat Kalocsán.
A legkisebb vádra kötél általi halál volt a büntetés
Május 20.: Pestről is hallom, hogy a proletárok mit gondolnak a proletáruralomról. A vezérek ugyan nagy garral hirdetik, hogy „nem igaz, hogy most önkényuralom van, ellenben igaz, hogy csak a munkásnak van szava”. Ez sem igaz, ellenben igaz, hogy a munkásnak sincs szava, csak a tejben-vajban fürdő vezetőknek! Nem, ez nem proletáruralom, ez zsidógyerekek zsarnokuralma! – A népbiztosok a Hungáriában ötfogásos ebédeket esznek, ismert nevű népbiztosokat részegen visznek föl külön szobákba a pincérek. A munkások tudják ezt, megállnak az utcán, és öklüket rázzák a népbolondítók felé. Egy ismert likvidáló a legfinomabb borokat likvidálja. Az Esterházy-pince legfinomabb dolgait az intéző főbizalmiak kommunizálták el egymás között.
Június 2.: Mégis vissza kell vonnom, hogy nincs proletáruralom. Mert van. Ott van a „Nemzeti Lovarda”! Proletárok és prolinők szakszervezeti jeggyel igen olcsón lovagolhatnak: annyian akarnak átalakulni nagyurakká és dámákká, hogy csak egy-egy negyedóra, félóra jut egyre. És milyen esztétikus nézni a nagy tömkeleget, amint lovaglóruha nélkül, a nők csak úgy férfiasan ülve meg a lovat, bukdácsolnak, lefordulnak a lóról. No és Kunfi május elsején minden pesti elemistának nemzeti ajándékul egy sóskiflit adat! Hát nem proletár aranyvilág ez?
Június 21.: Kalocsán a zsidók is jelentkeznek tömegesen [a fehérek közé, vesztüket érezve – Ifj. T. L], de, régi szokásuk szerint, jobbára az irodákba, segédszolgálatra s a vöröskereszthez. Több sem kell a népnek. Azt kiáltják, legyenek egyformák velünk! Ki a frontra! 40 zsidót valóban kivezényeltek ma. Elfogták Gaudényi korcsmáros, forradalmi vádbiztost: egy híd alatt a vízben lappangott, miután a házakban nem akarták elbujtatni. Kocsmájában a vörös vezetőség pezsgőraktárát fedezték föl. Hja, a „buta tömeg” csak tartsa meg a szesztilalmat, a vezér urak pezsgőzhetnek mások helyett is!
Június 24-25.: Megjött mindkét Szamuelly: konviktusunkban készítettek nekik lakást. Ez első napon rémes benyomást kellett tenni, azért a legkisebb vádra kötél általi halál volt a büntetés. Az első csoport a legrövidebb, legridegebb tárgyalás után meg sem tudta az eredményt: kilencet a főutcára, éppen a mi ablakaink előtt álló celtisz-díszfák alá vezettek. Ott tudták meg sorsukat, mikor az első székre állították és puskatisztító zsinórral a fa ágára kötötték. Késő este még ötöt akasztottak melléjük. – A mai nap [25-e – Ifj. T. L.] folyamán még kettőt akasztottak, tehát összesen tizenhatot, ötöt pedig a törvényszéki épületben főbe lőttek. Csávossy [Elemér jezsuita – Ifj. T. L.] felügyelő a törvényszékhez akart menni engedélyért, hogy az elítélteket előkészíthesse a halálra. Szóba sem álltak vele. Többen a közeli ablakból adtuk meg az általános föloldozást. Az áldozatok között vagy öt intelligens ember volt, a többi iparos, földmíves, munkás. Musza cipésznek az volt a „bűne”, hogy tréfából azt mondta: „Nincs szappanom, de majd főzök én a vörösökből”: egy szipirtyó beárulta, fölakasztották. A vörösök elmondják, hogy vasárnap Solttal végeztek, az teljesen le van rombolva. Utána Harta jött sorra. Dunapatajnál fölszólították a fehéreket, ne harcoljanak kaszával, kapával gépfegyverek, páncélautók ellen. De a fehérek nem hallgattak az üzenetre s akkor kaszálták őket, mint a füvet. Lehetett vagy hatszáz halott. A városban ötven kivégzés volt. A borzalmakról egy vörös tiszt azt mondta: »Azt én nem tudom elmondani, mondja el más!« A vörösök Kecelen kézi bombát dobtak egyes házakba, így a plébániára is: a bomba széttépte Vajai [László – Ifj. T. L.] káplánt.
Az idézettek aligha szorulnak kommentárra, egyértelműen tükrözik, kik, miként kínozták halálra a jegyzőket, papokat, tanítókat, parasztokat, hogy olyan világ köszöntött be, amelyben „a munkásnak sincs szava, csak a tejben-vajban fürdő vezetőknek”, amiért a kommunizmus nem proletáruralom, zsidógyerekek zsarnokuralma volt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info