Mindennapjaink áthatója a feminista propaganda részeként a nő nőként, a férfi férfiként funkcionálása természetességének tagadása, következésképpen a szingli életmód népszerűsítése, vagyis a heroizmus hiánya: mindezzel szemben nemzetnevelő eleink emberebb embert, magyarabb magyart akartak, amint ez múlt századunk papi értelmiségijei közül különösen a száztizenöt éve, 1898. február 12-én Újpesten született (és 1970. június 3-án Kalocsán elhunyt) Koszterszitz József– közismertebben Koszter atya – minden korosztályhoz ékes magyarsággal szóló műveiből kitűnik.
Kérdőjelek a fiúszívekben címmel 1943-ban megjelent diáknevelési útmutatójában éppen ezért nem győzte hangsúlyozni, mennyi minden múlik a destrukció elleni küzdelmen, mennyire igaz az amúgy ezerszer idézett, de aligha megfogadott költői bölcsesség, miszerint vétkesek közt cinkos, aki néma, rámutatva, hogy sajnos azok voltunk, mert nem akartunk eléggé emberibb embert, magyarabb magyart, ezért a trianoni békét voltaképpen nem ellenségeink, hanem mi tettük lehetővé, tudva, hogy a „titkon működő kommunista sejtek a legveszélyesebb ellenség kiserődjei itthon, a magyar családi otthonok között. Rémhírterjesztők. Suttogó mindent jobban tudók. Névtelen gyanúsítók. Minden nagy emberről vicceket faragók. Jól értesült álmodók és jövendőmondók. Ellenséges rádióhíreket hallgató és azokat egyedül igaznak elfogadó jól értesültek, akik szerint odaát mindig igazat mondanak, míg a mi jelentéseink csak félrevezető propaganda. Szolgálják sokan tudatosan, sötét gonoszságból, sokan mások tudatlanul, sötét ostobaságból. De ha egyszer valami elromlik, igazán nem jelent különbséget, hogy gonoszság vagy tudatlanság rontotta-e el.”
Nem bizony, mivel a sötét ostobaság a hét főbűn (kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, restség) közül éppen a hetedik következménye, amelyet csak (amint „Fulgur” című ifjúsági regényében kiemeli) acélos akarattal lehet megtörnünk, mint tette egykor a germán nép vezére, aki „amit öt év alatt kihozott a népéből, annak nincs mása a múltban: mi gyűlöltük őt és ő gyűlölt minket, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kivételesen nagy ember”, aki mögé ha odaáll egy nemzet, csodákat művelhet, s így megérthetjük azt is, legjobb eleink miért voltak olyannyira pirospozsgásak, miért, hogy – miként sírfelirataik hirdetik – „egészségbe hóttak meg”, mikor „nem is várták”, miért, hogy az élet mikroszkopikus parányiságú mozzanataiban is hősök maradtak.
Hősök, hiszen, amint Koszter atya (és nevelő papkortársai közül leginkább Lantos-Kiss Antal, Marczell Mihály, Schütz Antal, Szivós Donát és Tóth Tihamér) oly sokszor hangsúlyozta, az igazi keresztény sohasem lehet anyámasszony katonája, nyárspolgár, ellenkezőleg: „Miles Christi”, „Krisztus Katonája”, aki – amint Wöhrmüller Bonifác bencés atya írta könyvében (Férfias kereszténység, 1934) – igenis férfias: nem megveti, hanem megerősíti a testet, hiszen „a betegségben, szenvedésben, testi-lelki gyengélkedésben éppoly kevéssé lát eszményt, mint a meghalásban vagy a sírban fekvésben”: hisz az örökkévalóságban, de a földi életet nem becsüli le, hanem örül neki, mivel „soha vissza nem térő alkalmat ad neki örök értékű cselekedetek véghezvitelére”, gondolva ősei példájára, amint erről éppen Koszter atya költeménye (Édesapám) oly torokszorítóan tanúskodik:
Büszke vagyok édesapámra!
Nem gazdag ember. Autója nincs,
sem bankbetétje, birtoka.
Ruhája foltos, cipője foltos.
Kopott veréb a szürke porban…
Egyetlen kincse: kis családja,
két udvari sötét szobában
hét egészséges gyermeke:
három kislánya, négy fia!
Az én apám a teremtő Erő,
s anyám az Isten szántóföldje:
Belé veti az embermagokat…
Belőlünk zsendül az új magyar élet,
belőlünk indul a jövő!
Büszke vagyok édesapámra!
Nem „méltóságos”, nem nagy úr,
Újság nem írt még róla cikket:
nem szalutál a sarki rendőr,
ha villamoson arra visz útja…
De két kezében ég a munka!
De műhelyében zeng a dal:
„Kipi-kopi” a munkadal…
Milliók között szürke-egy.
De munkájukból él a nemzet!
Ők hordozzák a történelmet:
apám, s a többi robot-ember,
névtelen magyar dolgozók!
Büszke vagyok édesapámra!
Nem sárkányt verő meselovag,
nem hadvezér, nem csodahős.
De ha feltör a vérzivatar,
az ellenség jön a határon,
leteszi csendben a kalapácsot,
megcsókolja édesanyámat
s felszáll a páncélkocsira.
Ő harcol, szenved könnyben, vérben,
családért, asszonyért, gyermekért,
magyar hazáért, nemzetért,
ezeréves becsületért,
új-ezeréves életért:
az én apám az álmok hőse,
névtelen magyar katona!
Büszke vagyok édesapámra!
Nincs rajta semmi nagyszerű…
Csak egy a millió magyarból,
csak olyan ő is, mint a többi…
Gyermekszemekkel felnézek reá.
Számomra ő az ideál!
Ha este imára kulcsolom kezem,
Mindennap arra kérem Istenem:
ha felnövök majd férfivá,
olyan lehessek én is, mint apám:
gazdagnál, úrnál, hősnél igazabb:
emberebb ember, magyarabb magyar!
Alighanem ez az olyan lehessek adott erőt 1956 túlélőinek szerte az öt világrészen, ezért ha nem is feltétlenül váltak ama októberben-novemberben a barikádok hőseivé, azonban a rendszer árulóivá sem: csendes hétköznapi, megalkuvásmentes életükkel mindvégig protestáltak, miként Sebestyén Béla székely mérnök, aki – amint kötetében ((Dörzsöltek kora, 1999) olvassuk – halála előtt így búcsúzott nemzetünktől: „Nem számolhatok be arról, hogy börtönbe hurcoltak, megkínoztak vagy halállal fenyegettek volna. Nem vettem részt ötvenhat harcaiban, nem vagyok hős, de nem váltam árulóvá sem. És számomra a legutóbbi tény a legfontosabb: nem váltam e nép árulójává, és így önmagam árulójává, sem nagyban, sem kicsiben, sem közvetlen, sem közvetve.” Száz szónak is egy a vége: igen, ők még emberebb emberek, magyarabb magyarok voltak. Kövessük tehát példájukat!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info