Százhuszonkilenc éve, 1884. február 11-én született Karcagon (és 1939. október 3-án hunyt el Budapesten) Györffy István, a magyar néprajztudomány atyja, aki nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy nem holt betű és múzeumi tárlat a népi tudás, hanem a hagyományos életformáktól eltávolodott magyarság megmaradása egyedüli lehetősége.
Ő tette a népi tudással és mesterségekkel való foglalatosságot tudományos tevékenységgé, a magyarság lelki tulajdonságai megismeréséhez is nélkülözhetetlen eszközzé. Munkássága olyan korban indult hódító útjára, amikor a liberalizmus embereszménye a falusi műveltséget, a népi szokásokat szégyenlő „világpolgár” volt. Miként Kodály Zoltán és Bartók Béla népdalainkat, ő a magyar vidékek ipari-mezőgazdasági eszközeit, művészi tárgyait gyűjtötte és kutatta tüzetesen eredetüket. Különösen a szövés-fonás és az égetett kerámiakészítés titkainak volt páratlan ismerője. Kimutatta például pásztorszűreinkről, subáinkról, hogy nem amolyan „uraktól levetett” ruhadarabok volt, hanem ősi viseleteink. Behatóan tanulmányozta továbbá állattartásunk régmúltját – megállapítva például, hogy racka juhunk honvisszafoglaló népünk évezredes állatainak egyike –, szilaj pásztoraink, halászaink, pákászaink elsősorban kunok megőrizte hagyományait és tanyarendszerünk, alföldi kertes városaink életformáit, olyannyira, hogy építészeink Kós Károly mellett – amint korabeli méltatói közül Nagy Gerzson írta – „nagyrészt Györffytől tanultak meg helyesen látni: ő ösztönözte őket a szedett-vedett maltertákolmányok és cifraságok helyébe tiszta formájú, korszerű magyar falusi házak tervezésére”.
Kutatásai során megállapította, hogy eleink nem „házatlanul” érkeztek hazájukba, a Kárpát-medencébe, hanem nagyon is alapos építészeti ismeretekkel, ezzel kapcsolatos ősi szavaink (mint a ház, ajtó, ajtófél, küszöb, fal, tető, ajtófél, koszorú- és szarufa) megőrzésével, valamint hogy sajátos településformánk a kertes város és a tanya, amelyek eltörlése, az erőszakos urbanizáció helyrehozhatatlan károsodásokat okoz.
Tudósra valló igényességgel és ízes magyarsággal megírt művei (A szilaj pásztorok (1928), A matyókról (1929), A cifraszűr(1930), A néphagyomány és a nemzeti művelődés (1939), Nagykunsági krónika (1941), Magyar nép, magyar föld (1942), Magyar falu, magyar ház (1943), Matyó népviselet (1956)) alapján méltán tekinthetjük a magyar néprajztudomány atyjának, aki nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy nem holt betű és múzeumi tárlat a népi tudás, hanem a hagyományos életformáktól eltávolodott magyarság megmaradása egyedüli lehetősége, így 1939-ben („A néphagyomány és a nemzeti művelődés” című tanulmányában) megfogalmazott alábbi gondolata ma is megszívlelendő:
„A néphagyomány, a népi tudás a magyar nemzeti műveltség tartozéka. A középosztálynak annyira magáévá kell ezt tennie, mint amennyire sajátja a magyar nyelv. Nem elégedhetünk meg tehát azzal, hogy népi elemeket vegyünk át a magasabb műveltségünkbe, hanem a nemzeti műveltség alapjává kell tennünk a néphagyományt.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info