Ha már közmédiumaink a zsidó kultuszokat korábban sohasem látott mértékben népszerűsítik, nem árt azért, ha önmagukon kívül másoktól is hallunk róluk, mint egy magyarbarát, ráadásul sem filoszemitának, sem antiszemitának nem tekinthető francia író testvérpárostól, Jérôme Tharaud-tól (1874-1954) és Jean Tharaud-tól (1877-1952), akik magyarországi útjuk során azt tapasztalták, hogy „a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek”, akik ráadásul még egymással sem éltek békességben, hiszen azok közül kerültek ki, akiknek probléma, ha beleesik a tálba homlokukon hordott imadobozuk, megehetik-e levesüket.

Három művükben (Un royaume de Dieu (Isten országa, 1920), Quand Isräel est roi (Amikor Izrael a király, 1921), Ombre de la croix (A kereszt árnyéka, 1913)) részletesen megelevenednek kultuszaikhoz való ragaszkodásuk meghatározta életük. Utóbbi, 1921-ben magyarul is megjelent, 1945-ben persze indexre tett könyvükben „végigvezetnek a húnfalui zsidóság beszivárgásán, letelepedésén, kereskedő életén át a zsinagóga légkörébe, amely a szent könyvek iránti határtalan tisztelet, Isten törvényeinek a végletekig menő pontos tiszteletben tartása és amellett végtelen kapzsiság, ravaszság és legfőképpen minden életmegnyilvánulásukat jellemző ideges túlzás összetétele” (Szűcs Stefánia: A Tharaud testvérek, 1940).

Ami az utóbbiakat illeti: „Ha van ország e földön, ahol a házasság és lakmározás nem jár együtt, az bizonyosan nem a zsidóknál lelhető, kiknek élete az előírt vagy kényszerű böjtök és rituális lakomák váltakozásából áll. De míg nálunk, franciáknál a politika és a malackodás szokott a lagzi kedvelt fűszere lenni, addig a zsidó nász kedvelt szórakozása, hogy eszeveszett disputát rendeznek egy talmudprobléma felett. Ilyenkor mindent elfelejtenek, a százados nyomorúságot, a tegnap és a holnap gondjait, és e végeszakadatlan vitákban teljes erővel alkalmazzák finom iróniájukat, ügyességüket abban, hogyan lehet egy kérdést ezer formában kiforgatni, ami oly félelmetessé teszi őket, különösen, ha idegen nemzetek hiedelmei ellen fordítják kritikai, szőrszálhasogató elmeélüket, melyet az elhagyott falvak mélyén századokon át köszörültek az idegennek érthetetlenül hóbortos témákon.”

Ezután elbeszélik, min is vitatkoznak például olyan elkeseredetten a nászasztalt körülülő vendégek:

„Alig szolgálta fel a cseléd a levesestálat és metéltet, Amram, ki brillírozni akart vejével, azt a kérdést vetette koncul a vendégek közé, vajon ha egy vendég beleejti a levesestálba azt a kis pergamendobozt, melyet ima közben a homlokon hordanak, szabad-e a levest megenni? És valamennyien ugyanakkora mohósággal vetették magukat e témára, mint imént a levesestálra, egy harapást sem mulasztva el emiatt: a sebesen pergő nyelvek úgy vágták az érveket az asztal fölött egymás fejéhez, mintha szitkokat szórtak volna egymásra! A karok és fejek rángatóztak, a fekete körmű ujjak őrült táncra perdültek, miközben hol támogatták, hol elhárították az érveket. Nyilván mikor egy tisztátalan dolog megfertőz egy ételt, az étel szolgálhat még egy igazhitű zsidó táplálékául azon feltétellel, hogy a tisztátlan anyag nem tesz többet az étel hatvanad részénél. De méltányos-e ezt a hatvanszoros térfogat szabályát a pergamendobozra alkalmazni, és ha méltányos, lehetséges-e? Ki becsülheti meg valaha, mennyi izzadtság gyűlt fel a tokban, amióta nemzedékek imádkoztak, izzadtak a homlokukra erősített doboz alatt, és aztán, a doboz egész térfogatát kell-e venni, vagy csak a beléje szívódott izzadtság hozzávetőleges mennyiségét?”

Végül felettébb tanulságos a budapesti zsidóság, a „pesti gettó” életéről szóló emlékiratuk (Amikor Izrael a király, 1921), amelyben a tizennyolcadik század közepe óta a pesti zsidók fellegvárának számító Orczy-ház nekik a gall földről érkezett vándoroknak is fölöttébb furcsának, sőt groteszknek tűnt fel, amiért lakói, „ezek a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info