Tizenkilencedik századi irodalmunk közmondásosan halhatatlan elbeszélői közül a százhatvanhat éve, 1847. január 16-án született Mikszáth Kálmán valamennyi műve annak tanúbizonysága, hogy valaha íróink tollát nem könyvtudás, hanem sajátos intuíció vezérelte, ezért aztán irgalmatlan éleslátással láttak bele mindenbe és mindenkibe (miközben mellesleg adtak olvasóik értékítéletére is), így például regényei mégoly groteszknek ható jeleneteiben a közéletet máig megmérgező korrupciókba.

A közvélemény számára gyakorta csak palócos szenvedélyessége, anekdotázó hajlama tűnik szembe, holott, amint Herczeg Ferenc találóan jellemezte (Mikszáth Kálmán emlékezete, 1928), „irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe, munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz” , így „nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak, mint a beteg a morfiumra”, írjon bár a tót juhászokról, a palóc parasztokról és az őket megkörnyékező galíciai uzsorásokról (A tót atyafiak, A jó palócok), az elszegényedett Sáros megyei nemes urakról (A gavallérok), a felvidéki falu szerelmi életéről (Prakovszky, a siket kovács), az elparasztosodott kisnemességről (Nemzetes uramék) vagy a régmúltból a török hódoltságról (A beszélő köntös).

Arra vonatkozólag pedig, hogy tollát mennyire nem puszta könyvtudás, hanem sajátos intuíció vezérelte (amely persze korántsem volt mentes torzításoktól, így például egyes katolikus papok erkölcsi félrelépéseinek kiszínezésétől és általánosításától), életműve kiadója, Révai Mór találóan jegyezte fel (Írók, könyvek, kiadók, 1920), hogy ugyan „nemigen tudott idegen nyelveket, még németül sem tanult meg” (így a külföldi irodalmakból csak azt ismerte igazán, amit már lefordítottak anyanyelvünkre), mégis, intuíciójával majd mindig „kitalálta, mi a neki való olvasmány és még a rossz fordításból is meg tudta állapítani, ki a nagy író”.

Végül, de nem utolsósorban egyike volt azoknak, akik (szemben kortársaik közül sokszor Jókai Mórral vagy Gyulai Pállal) adtak olvasó- és kritikusközönségük értékítéletére, így gyakran megtörtént, hogy történeteit megírásuk előtt elmondta a palócos beszédét mindig nagy élvezettel hallgató társaságának, mert kíváncsi volt, tárgya megörökítésre méltó-e és ha igen, előadása kellően szabatos-e, s nem is oly ritkán megesett, hogy (amint Révaitól tudjuk), „vitatkozni kellett vele és kegyelmet kérni valamely kedves mű részére, amelyet ő nem tartott elég jelentékenynek arra, hogy kötetbe felvegye: még szigorúbb volt, mikor munkái már gyűjteményes kiadásban jelentek meg, akkor minden egyes közleményt újra elbírált, hogy sub specie aeternitatis beillik-e munkái közé”.

Nos, ez az, ami manapság az önmagukat a kortárs magyar irodalom legnagyobbjainak kikiáltóktól oly idegen, hiszen képviselőikkel szemben valaha íróink tollát nem könyvtudás, hanem sajátos intuíció vezérelte, ezért aztán irgalmatlan éleslátással láttak bele mindenbe és mindenkibe (miközben mellesleg adtak olvasóik értékítéletére is), így például regényei mégoly groteszknek ható jeleneteiben a közéletet máig megmérgező korrupciókba, amelyre talán a legérzékletesebb példa a száztizennégy évvel ezelőtt megjelent Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny, különösen is alábbi dialógusa, amelyben Kovinyi úr a gyakori körtvélyesi időzések alatt megismerkedett a legidősebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított annak apjához, hogy megkérje kezét, miközben így mutatta be „üzleti filozófiájá”-t:

„A királyi tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:
– És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?
– Hogy értsem ezt?
– Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre – és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). – Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a „speiz” is.
– Na, természetesen – felelte Kovinyi nyugodtan.
– Miből akarnak élni?
– Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből – felelte Kovinyi.
– Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?
– Jó esztendőben kétezer forint.
Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.
– És rossz esztendőben? – kérdé mélabúsan.
– Rossz esztendőben háromezer.
– Hogy lehet ez? – ütötte föl a fejét élénken.
Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.
– Miképp érti? – ismétlé Röszkey. – Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.
– Beszélhetek bizalmasan?
– Magától értetődik.
– Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.
Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos”, de hangosan csak ennyit mondott:
– No, no.”

Az iménti történetet, főként a belőle kiemelt mondatot olvasva csak halkan kérdezzük: lehet, hogy korunkat is meglátta maga előtt Mikszáth?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info