Vannak kézenfekvő igazságok, melyekről mégis megfeledkezünk: ilyen ez is, amint erre figyelmeztet eleink közül nemzetnevelésünk kiválósága, a száztizennégy éve, 1898. január 6-án Pannonhalmán született (és 1973. június 28-án ugyanott elhunyt) Szivós Donát bencés, aki szerint „Európa adósa a magyarságnak, a magyarság nem koldus, ki alamizsnát kunyerál Európa gazdagjainál, és nem is uzsorás. A magyarság nem kegyekből élő kis nép, a magyarságnak nincs oka szégyenkezni Európa nagy népei előtt: a magyarság egy évezreden át előlegezett és kölcsönzött Európának.”
Szivós Donát 1898. január 6-án született a zalai Kiskeszhelyen. 1915-ben lépett a bencések közé, majd hitoktatóként, főiskolai tanárként, diákotthoni elöljáróként és cserkészvezetőként – hasonlóan kortársai közül leginkább Koszterszitz Józsefhez, Marczell Mihályhoz és Tóth Tihamérhoz – határozottan hazafias prédikációival és nevelési könyveivel (Diáklelkigyakorlatok, Világáramlatok sodrában, Emberek a mérlegen, Szerelmes vagy?, Magyar vagyok!, Szülők, tanárok négyszemközt) milliók szemét nyitotta fel, amiért is az ötvenes évek elejétől visszavonulásra kényszeríttették. Közülük az 1943-ban megjelent Magyar vagyok! -nak különösen is kötelező olvasmánynak kellene lennie, amiért benne nemzeti hivatástudatunk jelentőségét, a keresztény hit és a magyar nemzettudat együttes fontosságát, az országépítés eszmei alapjait vérbeli nevelőre valló szemléletességekkel fejtegette.
Amit leginkább hangsúlyozott, az, hogy „Európa adósa a magyarságnak, a magyarság nem koldus, ki alamizsnát kunyerál Európa gazdagjainál, és nem is uzsorás. Ma, amikor a nagy népek szörnyű erőfeszítéseit, bámulatos haditetteit és véres áldozatait látja a mai magyar fiatalság, szinte önkénytelenül támad fel lelkében a kérdés: mit akar e dicső nagy népek között a kis Magyarország, a társtalan magyar: mi csak kis pont vagyunk Európa térképén, még jó, hogy megtűrnek bennünket, részt veszünk most is a háborúban teljes erőnkből, de mi az a nagy népek erőfeszítéseihez képest? És hány gyenge magyarnak a lelkében megfészkel ez a nem magyarhoz illő kislelkűség és fáradt pesszimizmus! Lélekmérgezők járnak közöttünk, akik tudatosan nevelik a magyar fiatalságban ezt az önleértékelés rákfenéjét. A magyar fiatalság előtt ezerszer és újra ismételnünk kell: a magyarság nem kegyekből élő kis nép, a magyarságnak nincs oka szégyenkezni Európa nagy népei előtt: a magyarság egy évezreden át előlegezett és kölcsönzött Európának. Európa tehát adósa a magyarságnak, és a magyarság jogosan követelheti ezen adósság rendezését”, amiért >>kis<< magyarság volt Európa kereszténységének védőbástyája régen is és az ma is, kultúrájának oltalmazója akkor, mikor magyar városokat pusztított az ázsiai barbár és népeinek aziluma, az üldözöttek és éhezők kenyéradója akkor, mikor szeretettel befogadta és gazdaggá tette azokat, akiknek még betevő falatjuk sem lett volna.” Azt is hangsúlyozza továbbá a már a két világháború között fejét felütő önleértékeléssel szemben, hogy a nemzeti önérzetnek mennyire jegyben kell járnia „önmaga reklámozásával”, vagyis a propagandával, hiszen „olyan világot élünk, hogy egy nép nem lehet meg hírverés és reklámozás nélkül: be kell azonban vallanunk, a magyarság sohase értett igazán önmaga reklámozásához. Most se sokat ért, mert azoknak, amik most is nyitott szemmel járják a külföldet, észre kell venniük, hogy más népek ma is jobban értenek önmaguk propagálásához és így sokkal előnyösebb helyzetben vannak a jövőjük szempontjából, mint a magyarok.” Hajlamosak vagyunk csodálkozó bálványimádókként bejárni a sajátunk helyett a fél világot, holott valójában „a külföld a minden idegen dolgon álmélkodó magyarokat lenézi országunkkal együtt, de az értékeink tudatosítottságán alapuló magyar önérzetet megbecsüli, és hazánkat is tisztelni tanulja”, ellenben „a külföld sohase fogja tisztelni azt az országot, melyet és melynek fővárosát a zsidó szellemű propaganda Kelet Párizsának és minden kéjek eldorádójának reklámozott”.
Végül, de nem utolsósorban meghagyja, hogy a magyar milliók legszebb hazaszeretete a gyermekáldás: „Szép és üdvös dolog meghalni a hazáért, de éppoly szép és hazafias dolog vállalni a húszmilliós magyarság megvalósításának gondolatát, mert a hősi halál egy pillanat, ez a hősi élet a lemondások, önmegtagadások sorozata azért, hogy a magyarságnak ne kelljen félnie a túl szapora szomszéd népektől.” Ezért a magyar fiatalságnak bele kell nevelnie lelkébe „azt a komoly elhatározást, hogy csak olyan lányt vesz el feleségül, aki annyiszor vállalkozik anyaságra, ahányszor az Isten akarja”.
Igen, ahányszor az Isten akarja, hiszen – amint egykor Hajdó István székelyföldi atya fogalmazott 2005. május 14-én a csíksomlyói búcsúban tartott prédikációjában – „egy nemzet akkor álmodhat a jövőről, ha elfogadja a bölcsőt és visszautasítja a koporsót”, példaként emlegetve a horvát asszonyokat: „A Horvátországban dúló iszonyatos háborúnak tanúi voltunk. A családok föld alá menekültek. A háborús vihar elmúltával újra elfoglalták otthonukat. A családok udvarán tudjátok, mi bizonyította a legjobban, hogy nemzetüket nem hagyják, és élni akarnak? A televízió felvételei egészen közel hozták a horvát udvarokon szélben ringó kisgyermekruhákat, s mondjuk ki bátran, a legszebb zászlót, a reménység zászlaját, a pelenkákat.” Hiába, végső soron Európa, benne a magyarság, ilyetén adósa önmagának.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
