Százharmincegy éve, 1881. január 5-én született Gulyás Pál irodalomtörténész-könyvész, aki nemcsak könyvészeti sorozatával (Magyar írók élete és munkái) írta be nevét művelődéstörténetünkbe, hanem azon művével is, amelyben feltárta, hogy 1919-ben a kommunista könyvtárpolitika felmérhetetlen károkat okozott közéletünkben. A begyűjtött könyveket ‘lelkiismeretlen könnyelműséggel kezelték’, így például az orvostanhallgatók képzését szolgáló szakkönyveket ‘nem a legkiválóbb orvostanárok útmutatása nyomán, hanem egy egyetemi hallgató kijelölésére szerezték be’.
1946-ban ‘A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II: számú jegyzéké’-re felkerült, e témájában egyedülálló alaposságú, 1921-ben a Szent István Akadémia gondozásában megjelent könyvéből, ‘A kommunista könyvtárpolitiká’-ból kiderül, hogy az 1919-es patkánylázadás könyvtárügyi politikáját ‘a szocialista és radikális elemek uralmát évek óta céltudatosan előkészítő budapesti Városi Könyvtár [amely még mindig Szabó Ervin nevét viseli! – Ifj. T. L.] vezető emberei’ irányították, akiket a rendőrség ‘állam- és társadalomellenes üzelmeik’ miatt korábban állandó megfigyelés alatt tartott, sőt 1918 nyarán fel is jelentette őket. A 133 nap folyamán közintézményeink, mindenekelőtt az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia anyagának egybeolvasztásával könyvtárfalansztert akartak létrehozni, országos ‘tudományos’ könyvtárközpontot és Kommunista Proletármúzeumot a ‘burzsoá’, ‘klerikális’ irodalom közkönyvtárainkban való zárolásával. Rendeletet adtak ki továbbá a ‘városokban és községekben lévő elhagyott vagy veszélyeztetett társulati és magánkönyvtárak lefoglalásáról’, amelynek értelmében a könyvtárügyi politikai megbízottak nem kímélték a legényegyletek, az iparos körök, sőt a szerzetesek könyvtárait sem, mondván, mindenki a köz számára dolgozik, hadd gyűjtsék minékünk továbbra is nyugodtan könyvtáraikat‘.
Nyilvántartása szerint tizennégy magánkönyvtárból (Hunyadi gróf, néhai Vida Lajos, gróf Zelénski Róbert, Bethlen gróf, gróf Zichy János, Weixelgärtner, báró Ullmann Adolf, Weinckheim gróf, Wellisch Antalné, a budapesti Bálvány és Hajó utcai Országos Lakásbiztosság, gróf Széchenyi Béla, Cziráky Lujza grófnő, Szemere Miklós) 24 076, huszonnyolc egyesületi könyvtárból (Park Klub, Lipótvárosi Kaszinó, Tiszti Kaszinó, Turán, Országos Kaszinó, Józsefvárosi Kör, Lipótvárosi Társaskör, Ügyvédi Kör, Kereskedő Ifjak, Terézvárosi Kaszinó, Katolikus Kör, Központi Demokrata Kör, Erzsébetvárosi Kör, Országos Iparegyesület, Vegyiparosok Országos Szövetsége, Regnum Marianum, Katolikus Tisztviselőnők Otthona, Országos Katolikus Szövetség, Országos Katolikus Legényegylet, Józsefvárosi Munkásotthon, Krisztinavárosi Kaszinó, Budapesti I. kerületi Közjótékonysági Egyesület, Budapesti Áru- és Értéktőzsde, Óbudai Demokrata Kör, Katolikus Népszövetség, Pesti Lloyd Társulat, Magyar Zsidó Múzeum, Sebesültek Könyvtára) 80 277, öt egyházi könyvtárból (Sacré Coeur Könyvtár, Ciszterciták Tanári Könyvtára, Budapesti Jezsuita Rendház Könyvtára, Anna Kollégium, Norbertinum) 14 515, az állami gyűjtemények közül a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége könyvkészletéből 24 356, tehát összesen 143 224 kötetet foglaltak le.
Mindezzel azonban távolról sem ért véget a rablómunka, ugyanis ‘ha az elkommunizált könyvtárak könyvkészletének végső darabszámát nem ismerjük is egészen pontosan, annyit ez adatok alapján is következtethetünk, hogy a könyvek ellen intézett ezen rabló hadjárat eredménye távolról sem elégíthette ki a könyvtárügyi politikai megbízottak felcsigázott várakozását’, mivel ‘volt még egy másik forrásuk is, amelyről úgy vélték, hogy bővebben fogja ontani az ő szempontjukból ‘értékes’ könyvanyagot’: a kiadók, könyvkereskedők és antikváriusok ‘rejtett készletei’, melyeket ‘a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. május 5-én 25. K. N. szám alatt kibocsátott rendelete nyitott meg előttük s amelyektől valóságos csodákat vártak’, ám ‘a csalódás itt sem maradt el, jóllehet e rendelet alapján követték el egyik leghallatlanabb merényletüket a szabad kereskedelem és a magántulajdon elve ellen’: 115 könyvkiadótól 1 120 197 kötetet rendeltek meg, ezzel akadályozva készletük szabad forgalmazását.
A begyűjtött könyveket ‘lelkiismeretlen könnyelműséggel kezelték’, így például az orvostanhallgatók képzését szolgáló szakkönyveket ‘nem a legkiválóbb orvostanárok útmutatása nyomán, hanem egy egyetemi hallgató kijelölésére szerezték be’, és ‘csakis uralmuk rövidségén s a dologi előfeltételek hiányán múlott, hogy nagyobb zavarokat nem okoztak a könyvtárak belső életében. Egyik legfőbb princípiumuk az egyedül üdvözítő egyformaság elve volt. A Városi Könyvtárban kialakult gyakorlatot, az egyetlent, amelyet igazán ismertek s amelyre a tudatlanok nyugodt merészségével esküdtek, akarták ráerőszakolni Magyarország összes közkönyvtáraira, így az összes könyvtárakban kötelezővé tétetett volna a tizedes rendszer szakbeosztása, mely szülőföldjén, Amerikában sem tudott végleges diadalra jutni [nálunk még ma is használják! – Ifj. T. L.] s amelyet Európában, amikor a brüsszeli Nemzetközi Bibliográfiai Intézet megteremtői ide átplántálták, a legkiválóbb francia, német és olasz könyvtári szakemberek ritka egyértelműséggel és a legkülönbözőbb szempontok és okok alapján, mint a mi viszonyainknak és a tudományosságnak meg nem felelőt, elutasítottak.’
Ha a kommunista könyvtárpolitika a könyvtárak ‘belső életében’ nem is, a budapesti gettólakóknak nem tetsző sajtótermékek ezreinek begyűjtésével, majd bezúzásával azonban nemhogy nagyobb zavarokat, hanem felmérhetetlen károkat okozott közéletünkben.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
