A vén kontinens többi nemzetéhez képest a mienk irodalmának különös kísérőjegye, hogy író- és költőnőkben is meglehetősen gazdag, ráadásul nemcsak a közéletünk erényeit és hibáit feltárókban, mint Tormay Cécile, hanem a hozzájuk képest alig ismert, elsősorban a női nem szeizmográffinomságú lélekmozgásait érzékelőkben, mint a három éve, 2009. december 25-én, életének harminckettedik évében tragikus hirtelenséggel, mindmáig tisztázatlan körülmények közepette elhunyt Kovácsné Verba Mária tokaji költőnő, akit a szerelemmel teli szeretetlét utáni gyermeki sóvárgások és felnőtt vágyódások közepette megtanított a nagybetűs Élet szeretni a művészetet, a családot, s különösen az anyaságot, hiszen tudta, hogy a legszebb női hivatás az anyaság.

Szabó Lőrinc Lóci-verseinek világra tágulására emlékeztetése mellett is önálló formaművészettel és olykor meglepő metafizikai mélyszántásokkal ható költőnőnk volt, azzal a Tormay Cécile szerelmi novelláira és Reményik Sándor zsoltárszelídségű szeretetsóvárgásaira emlékeztető, de általa megfogalmazott alapérzéssel, hogy ‘nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen’.

Tépelődésekkel teli Önéletrajzi írásában így vallott életéről, eszményeiről:

‘1977. július 31-én születtem Szerencsen. Három testvéremmel és szüleimmel Bekecsen éltünk. Megtanított az Élet értékelni az emberekben, világban rejlő szépségeket. Azóta csodálva tekintgetem a kék ég színét, mezők ringását, csillagok fényét. Megtanítottak minden körülmény között embernek maradni. Bátorítást kaptam arra, hogy érzelmeimet nyíltan vállaljam fel. Sajnos ezt a mai világban kihasználják. Szeretem a művészetet festményekben, versekben, vagy akár jó könyvekben. Gyűlölöm az igazságtalanságot, hamis vádakat, erőszakot. Ettől rendszerint kiborulok, és kiszámíthatatlanná válok.’

Édesapját kilenc évesen veszítette el, ekkor írta első versét, amellyel általános iskolai pályázaton nyert, majd, amint sorjázza pályája állomásait, ‘első publikációm a ‘Bekecsi Hírmondó’ című újságban jelent meg, majd követte a ‘Szerencsi Hírek’, utána az ‘Amerikai Magyar Szó’ című lap New York-ban, mely 2002-ben sorozatosan megjelentette a külhonban élő magyaroknak verseimet. 2008-ban anyák napjára jelent meg a ‘Tokaji Hírek’-ben két versem is. 1998-ben az Alterra Svájci-Magyar Kiadó gondozásában a ‘Szerelem kertjében’ című antológiába is választottak egy versemet. Nem várok elismerést, ne keressen senki szabályokat verseimben, én szabályok nélkül élek! Csak akkor írtam, ha a szívem panaszait, örömeit szerettem volna megosztani gyűrött noteszommal. Írtam gyermekverseket, írtam édesanyámnak és a magánynak is. De a legtöbb versem a szerelemről szól. Sosem volt beteljesült szerelmem, talán az én sorsom ez, s bármit teszek, nem változtathatok. Hiába nyújtom szívem minden kincsét, már az igaz szerelem nem ‘divat’, ez így van rendjén. Megpróbálok minden erőmmel ráragyogni arra, kit szeretek, de az új csillagok elnyomják létem puszta fényét. Elengedem azt, kiért hűen dobog szívem, s írok neki egy verset. Egy verset, ami megfogja millió ember szívét, de ‘Ő’ talán meg sem látja.’

‘Nem várok elismerést, ne keressen senki szabályokat verseimben, én szabályok nélkül élek!’ – írja, mégis, a posztmodern formarombolókkal, a nyelvben, a rímben csupán játékot keresőkkel szemben sok mai médiavilágunkban rendszeresen publikáló fűzfapoéta megirigyelhetné számos költeményét, melyekben különös hangsúlyt kap mindvégig a családhoz ragaszkodás (Kincsem):

Nincsen pénzem
Semmim sincsen.
Nekem a családom
A kincsem.
A kicsi lányom huncutsága
Kedves fiam mosolygása
Az élet minden szép varázsa.
Kettőjük víg ölelése
Jó nagymamám nevetése,
A madarak csicsergése.

Ők mind egy helyen laknak:
Mélyen. Itt benn, szívem rejtekében.
Nincsen pénzem, semmim sincsen
Nekem a szívemben van a kincsem.

Berzsenyi Dániel-i melankóliájából fel-felrázza az örök anyaság, a József Attila-i vágy a ‘Mama’ iránt (Édesanyám):

Ringatnám óh, felhők lágy ölén
édesanyámat kezeimmel én.
Csillagok fényével ragyogtatnám őt,
Jó anyámat, az értünk szenvedőt.

Virágokat szednék csokorba neki,
Hisz anyám a virágot oly nagyon szereti.
Ezzel jelezném, hogy ő egy drágakő,
Jó anyám, az értünk szenvedő.

Aranyló réteken sétálnék vele,
Hogy megnyugtassa a madarak éneke.
Selymes, tiszta vízzel megitatnám őt,
Jó anyámat, az értünk szenvedőt.

Lecsókolnám kezéről a fáradt ráncokat,
pihenjen most végre! Dolgozott már sokat.
Simogatnám kedvesen, szeretem őt!
Jó anyámat az értünk szenvedőt.

Ezt mind-mind megtenném, de nincs itt velem,
Szavaimat nem hallja mostan nekem.
De megköszönöm ha végre hazajő,
jó anyámnak, hogy értünk szenved ő.

S most minden jelenlévőt megszólítok én
Ha teheted hát fogd meg jó anyád kezét.
Öleld meg ha sír, öleld meg ha nevet,
Szeresd mindig, mert ő nagyon szeret!!!

Korunk túlságosan is érzelemkoncentrált szeretetértelmezésével s a belőle eredő pszichologizmussal szemben (miszerint ‘jól csak a szívével lát az ember’) öntudatlanul is vallotta a keresztény bölcselet legnagyobb művelőjével, Aquinói Szent Tamással, hogy csak azt birtokolhatjuk szeretettel, amit és akit ismerünk, csak az szállhat alá szívünkbe, amit értelmünk előzőleg felfogott (Gyilkos szavak):

Nem csak a szív tud igazán szeretni
Ahhoz az agynak is szeretni kell
Nem csak a szem tud igazán jól látni
Ahhoz igazán érző lélek is kell.

Kovácsné Verba Mária azok közé tartozott tehát, akit a szerelemmel teli szeretetlét utáni gyermeki sóvárgások és felnőtt vágyódások közepette megtanított a nagybetűs Élet szeretni a művészetet, a családot, s különösen az anyaságot, hiszen tudta, hogy a legszebb női hivatás az anyaság, ez ad létének igazi értelmet, ezzel hitelesíti a Wass Albert-i igazságot, miszerint ‘nem az a fontos, hogy mid van, hanem az, ami Te vagy, és ami a másik ember számára lehetsz’, vagyis a család s általa a nemzet számára.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info