Szomorú tünete korunk morális értékvesztésének, hogy a szeretet fogalma egyre tartalmatlanabbá válik, az értelemnélküli érzelemhullámzás szinonimájává, amelynek jeleként gyakran halljuk szószékekről is, hogy „a keresztény nem gyűlölhet, csak szerethet” ugyebár.

Azt viszont alig vagy egyáltalán nem, hogy valójában a szeretet és a gyűlölet, amint Caius Valerius Catullustól Aquinói Szent Tamáson át Szabó Dezsőig minden gondolkodó hirdette, önmagában közömbös, ellenben mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul, miközben persze örök kérdés, hogy ha az idegen hódít, mitől szeretet, ha ellenállunk neki, mitől gyűlölet?

Mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul: ezt ismerte fel önkéntelenül már a római lírikus, Caius Valerius Catullus is: „Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris: / nescio, sed fierí, sentio et excrucior”, vagyis „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt, / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.”, Szabó Dezső pedig ennek jelentését kibontva (a világirodalom legnagyobb drámaíróihoz, így Szophoklészhez, Shakespeare-hez, Molière-hez vagy Katonához, Madáchhoz hasonlóan) felismerte, hogy bizony „csak az tud igazán szeretni, aki igazán tud gyűlölni, és csak az tud igazán gyűlölni, aki igazán tud szeretni, hisz mint az élet védő, megtartó, indító princípiuma: a kettő egy és ugyanaz”, vagyis olyan, mint egy bot, melynek két vége van.

Bármennyire is meglep sokakat, a keresztény, mindenekelőtt a katolikus erkölcstan lényegében szintén ezt tanítja: amint Aquinói Szent Tamás nyomán Evetovics Kunó leszögezi mindmáig időtálló morálisában (Katolikus erkölcstan, 1940), a vágyó törekvéssel kapcsolatos érzelmi hullámzások, kedélyindulatok (passiones concupiscibiles) közül amíg a gyűlölet (odium) az érzéki-szellemi rosszra, addig a szeretet (amor) az érzéki-szellemi jóra irányul, vagyis kiegészítik egymást, így az előbbi, ha elfordulás vagy megvetés formájában embertársaink rossz tulajdonságaira vonatkozik, megengedett, sőt az erkölcsi jó követése által boldogságra vágyó természetünkből természetesen következik, kivéve, ha mértéke nagyobb, mint amennyit azok megérdemelnek, illetve, ha személyük (megjavulásuk lehetetlenségére hivatkozó) végső megvetésére, ennek jeleként különösen is életük kioltására vonatkozik.

Persze nem véletlen, hogy a kettő közül az előbbi létjogosultságát annak kizárólag rosszra irányulása ellenére tagadó mindenkori szeretetbajnokok már Szabó Dezsőt is folyamatosan gyűlölködéssel vádolták, amikor kissé megsokallta az „idegen étvágyak”-at, így 1936-ban „Válasz egy katólikus fiatal lánynak” című nyilvános levelében még ő kényszerült magyarázatra, amiért az azt állította róla, hogy a szeretet helyett a gyűlöletet teszi politikája tengelyévé:

„Igen, Húgocskám. Amikor bement egy mezítlábas, rongyos ruhájú galíciai zsidó egy magyar faluba egy hordó pálinkával. És egy pár év alatt hozzája szakadt a magyar paraszt munkájának minden eredménye, földje, háza, tehenei, hozzászakadt az ősi nemesi kúria s a gazdag kalászú földek. És míg a koldusbotra jutott magyaroknak ezrei mentek Amerikába vak tántorgással idegen kenyeret keresni, az ő fia mint főrendiházi tag, széles feszengéssel ült a vagyonba, a hatalomba, az élet minden jóságába, ez Szeretet volt, ez tiszta, keresztény levegő volt. Olyan tiszta levegő, hogy éhes, ápolatlan magyar gyermekek ezrei fulladtak bele. Mikor a germán középszerűség Egyházban, hadseregben, egyetemeinken, hivatalainkban dús cirógatások közt jut vagyonhoz, hatalomhoz, dicsőséghez és a magyar zseni üldözve, megtagadva, a kenyér minden lehetőségétől elzárva pusztul sírjába, ez megint Szeretet, már majdnem erotika, ez megint tisztaság és keresztény ájeres luft. De amikor én mintegy belém testesedve érzem nyolcmillió magyar árvaságát, kitagadottságát, irtózatos szenvedéseit és felüvöltök, mint Cyrus király ama néma fia – Ne bántsd a magyart! –, az Gyűlölet. Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít, az szeretet, az copyright és patentos kereszténység. De ha én az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt, a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság védelmére mozdulok, az Gyűlölet.”

Manapság, amikor mind katolikus, mind protestáns szószékeken egyre kevesebbszer hallható a hagyományos magán- és közéleti moralitás befogadását jelentő, ennek részeként hangsúlyosan a fogyasztói életszemlélettel, a haza iránt elkötelezetlen globális világgal egyszer s mindenkorra leszámoló iménti szeretetértelmezés, válnak különösen is aktuálissá eleink erről tanúskodó imái, kiváltképpen a Szabó Dezső által mindvégig oly tisztelt Pázmány Péter esztergomi érseké, amelyben főpapunk így könyörgött Teremtőnkhöz való, a világ hívságait, álabszolútumait levetkőző s így az Ő színről színre látására vágyakozó szeretetért:

Te, Uram, idő nélkül örökkévaló vagy,
ki nem terjedvén, mindenütt jelen vagy,
véghetetlen vagy hatalmasságodban,
megfoghatatlan bölcsességedben,
rettenetes ítéleteidben,
igaz vagy minden beszédedben,
szent vagy minden cselekedetedben,
bővelkedel az irgalmassággal,
nagytürelmű vagy a bűnösökhöz,
kegyelmes a Hozzád térőkhöz.

Kérem szent Fölségedet:
világosítsd meg értelmemet,
hogy megismerjen Téged,
gerjeszd föl szívemet,
hogy féljen és tiszteljen Téged,
tisztítsd meg szívemet-lelkemet,
hogy szeressen Téged,
és engedd, hogy amint most
szent Fölségedet csak távolról,
homályosan látom,
úgy halálom után színről színre
láthasson az én lelkem!
Ámen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info