„Én médiaszociológiai szakértő leszek, nem holmi melós. És jogom van 14 éven keresztül a Hallgatói Önkormányzat irodára járkálni ingyen kávéért nap mint nap, évi 16 vizsgát halasztani, a koliban széthányni a WC-t, lekezelni a dolgozó szüleimet, akik eltartanak, majd amikor 35 évesen megkapom a diplomámat, ismét tüntetni, hogy a szemét magyar állam nem ad nekem azonnal havi félmillás állást szolgálati kocsival. Jogom van! Jogom van! Jogom van! Jogom… Jogom… Jogom… Jogom…”
Így fogalmazza meg a mai életünk megannyi rákfenéjét oly jól ismerő Pozsonyi Ádám az ugyebár csak „jogaik”-ért tüntető egyetemisták, főiskolások szavajárását, azokét, akik, amint a médiafelmérések mutatják, nem tudják, mekkora nálunk a hálózati feszültség, mi történik egy tollal a Holdon, ha leejtjük, akik hovatovább, köszönhetően a bolognai rendszernek, nem felelnek meg jóformán semmilyen eddig bevált követelményrendszernek.
Követelményrendszer? Nem csodálnánk, ha a készülő „Politikailag inkorrekt kifejezések szótárá”-ba ez is belekerülne, mondjuk a náci, nyilas, fasiszta, antiszemita, xenofób szinonimájaként (s ez korántsem olyan képtelenség, mint első olvasásra tűnik, hiszen Kósáné Kovács Magdolna például a rend szóról rögtön a fasizmusra asszociál), miként azon sem, ha a történelemoktatásból kimaradna a „sötét” középkor, amiért akkor még ilyen létezett bizony.
Létezett, de még mennyire! Az akkori egyetemjárók megalapozásként az ókori világban meghonosodott „hét szabad művészet”-et (septem artes liberales) tanulták összesen négy évig: az első két évben latin nyelvet (grammatikát), szónoklattant (retorikát), logikát (dialektikát), a másik kettőben számtant (aritmetikát), mértant (geometriát), csillagászatot (asztronómiát) és zenét (muzsikát). Az első három (trivium) elsajátítása után került sor első egyetemi vizsgájukra, mely után a borostyánkoszorús (baccalaureus artium) címet kapták, a további négy (quadrivium) után pedig a „magister” fokozatot, és választhattak a jogi, orvosi és teológiai kar között. Ha nem választottak, „artium magister”-ekként taníthattak főiskolákon segédtanerőkként. Ha választottak, szaktanulmányaik – melyek elvégzése után kapták a doktorátust – a három karon hosszúra nyúltak: például az orvosi- és jogi karon általában kilenc-tíz, de a teológiain sokszor tizenhárom-tizennégy évre is. (Talán nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy nem vizsgákon való sorozatos bukdácsolások miatt volt ennyire hosszú a tanulmányi idő.)
Ami pedig a középkori egyetemek tanításmódszertanát leginkább jellemezte, az emlékezetfejlesztés (memorisatio) és az előadást (lectio) követő, a magisterek vezetésével hetente tartott nyilvános vitatkozás (disputatio). Az előbbi során arra törekedtek, hogy egy-egy tudomány alapismeretei, tekintettel minden helyzetben való azonnali alkalmazandóságukra, fejükben legyenek, az utóbbi során pedig arra, hogy ne csak mechanikusan tanulják meg a szövegeket, hanem elemezzék és értelmezzék is őket, vagyis ismerjék meg a mellettük és ellenük szóló érveket, így jutva el igazolásukig. Vakmerőség lenne persze egybevetni mindezt a mai állapotokkal, a madáchi falanszter „tudós”-ára emlékeztető médiaszociológusok által totálisan agymosott gyermekfelnőttek világával.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
