A Hunhír.info hírportál hiába tudósított egyedüliként apró részletességgel a péntek esti anticionista tüntetésről, a közszolgálalati MTI időben jócskán lemaradva tőle, csak az esemény záróakkordjára összpontosított. Vélelmezhetően azért is, mert ha nincs zászlóégetés, el lehet hallgatni az eseményt. Abból is a lényeget, hiszen nem a hazai és nemzetközi támadásra okot adó látványos jelenet, hanem azok a megszólalások a fontosak, amelyek a szellemet világítják meg. De ezt teljesen háttérbe szorította Lenhardt Balázs független országgyűlési képviselő akciója, amit jóhiszeműen elhibázott, rossz, és felesleges lépésként értékelünk, de akár más minősítést is adhatnánk tettének… Az eseményre telefonon bejelentkező Budaházy György, a forrófejű magyar hazafi is tárgyilagos és politikailag is teljesen helytálló beszéddel hívta fel magára a figyelmet, ifj. Tompó László irodalomtörténész pedig évszázados folyamatosságában foglalta össze a cionista térhódítás legfontosabb történéseit. Mégis, a magyarországi médiában erről semmi sem jött le, mindenki csak a zsidó lobogó lángolására fókuszált, és arra az EGYETLEN tüntetőre, aki mocskosnak nevezte a zsidókat. A Külügyminisztérium gyorsan kiadott egy összefabrikált, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő közleményt, amelyben “szégyenletes, uszító és kisebbségellenes” beszédeket vizionált a rendezvény kapcsán, és ismételten azt hangoztatta, hogy a “kormány mindenkor garantálja a hazánkban élő vallási vagy más kisebbségek jogait, és minden tőle telhetőt megtesz biztonságukért.” Tehette ezt azért, mert a híradások csak arról szóltak, hogy zsidó zászlót égetettek Magyarországon. A tisztánlátás kedvéért egy beszédet közlünk teljes terjedelmében. Hírportálunk főmunkatársa, ifj. Tompó László irodalomtörténész magánemberként az alábbiakat közölte a hallgatóságával.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, drága magyar testvéreim!

Az állítólag a ‘sokszínű kulturális örökség’ jegyében készült Nemzeti Alaptantervből valahogy mégis száműzött írónk, Herczeg Ferenc szerint ‘a zsidók igazán megbízható emberek: nincs az a szalmaszál, amit otthagynának az út szélén, ha arról van szó, hogy Magyarország alá tüzet kell rakni’.

Ez a tűzrakás a magyar történelmet mélyebben ismerők számára nem mai keletű, olyannyira, hogy erről, szemben mai politikai- és médiaképviselőik őket hazánkban honalapítóknak tartó, ‘nekünk mindent szabad, amit nektek nem!’ jeligével kettősen mércézők mítoszával, lássunk ezúttal néhány történelmi tényt.

Kezdjük 1848-cal, amikor Magyarországon felelős minisztérium jött létre! Ekkor Rothschild Salamontól, akié a német, a bécsi, nápolyi, párizsi és londoni bank volt, az osztrákok annyi pénzt vettek fel, hogy azt mondták: ha Magyarország kiválik, akkor ők azt nem tudják visszafizetni s ezért a magyar forradalmat le kell verni, vagyis a már akkor is világelső pénzhatalom az osztrákokat s az itt élő testvérnépeket fellázította a magyarok ellen, továbbá az oroszokat is, akik szintén ettől a bankháztól vettek fel kölcsönt, mozgósították, hogy forradalmunkat könyörtelenül le kell verniük.

Aztán jött 1903, amikor meghalt XIII. Leó pápa, akinek titkárát, a Rothschildok pápajelöltjét, Mariano Rampolla bíborost, megválasztották ugyan utódának, de addig nem hirdették ki, amíg a magyar apostoli király, Ferenc József, beleegyezését nem adta, de az megvétózta jelölését, így nem ő, hanem Giuseppe Sarto lett az utód (X. Piusz néven), aki viszont eltörölte a vétót, és ekkor a Rothschild-ház Párizsban fölesküdött arra, hogy többé a magyar apostoli király nem fogja az ő új világrendjüket megvétózni, így elhatározták, hogy a párizsi szabadkőművesek által alkalmas pillanatban feldarabolják országunkat.

Hét év múlva, 1910-ben az Alliance Israelité Universelle pedig az alábbi felhívással fordult tagjaihoz: ‘Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lenni, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek, fáradozzatok, hogy minden keresztényt elűzzetek és teljesen úrrá legyetek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk máris gyűjtéseket rendez és az adományok váratlanul bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok, és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek.’

Kilenc év múlva, 1919-ben pedig Sir Edward George Clark brit diplomata Horthy Miklóssal való tárgyalásai során felemlítette, hogy ekkor Párizsba egy kérvény érkezett, melynek hatvanezer zsidó aláírója a zsidóság Magyarország teljes megszállását kérte az antanttól.

Tették ezt egy olyan országgal, amely már mellesleg 1849 végén országgyűlési törvénybe iktatta emancipációjukat, amely ha a szabadságharc bukása miatt akkor még nem is lépett életbe, olyan rendeletek sora viszont igen, melyek által egyre inkább nyeregben érezhették magukat, így 1850-ben kultuszminiszteri rendelet tette lehetővé, hogy bábáik keresztény nőknél is végezhessenek szülésznői beavatkozásokat, majd 1851-ben hadügyminiszteri rendelet, hogy szabadon előállíthatnak lőport, salétromot és ezekkel kereskedhetnek is, majd aztán jött 1867, amikortól is .országunk lakosai közül ők törvényileg ‘a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttattak’, 1892-ben egy vallás- és közoktatásügyi rendelet, hogy összes ünnepükön felmentendők az iskoláinkba járás alól.

Tették ezt egy olyan országgal, melynek össznépességében 1910-ben csak öt százalékot tettek ki, ámde az ügyvédek 45,2 %-át alkották s még közöttük is akadtak néhányan, akiknek ez szemet szúrt, így a hazai ügyvédek 1901-es budapesti országos gyűlésén Fényes Samu, Pollák Illés, Neumann Ármin, Fried Vilmos, Valkányi Lajos, Füredi Mór, Zichermann Bernát egyfajta ‘numerus clausus’-t, számbeli korlátozást tartott szükségesnek, vagyis a zsidó ügyvédek létszámának lecsökkentését.

Tették ezt egy olyan országgal, melyben 1919-ben 133 nap alatt a csaknem száz százalékban soraikból verbuválódott népbiztosok fosztottak, rekviráltak mindent, amihez csak hozzáértek, s aki csak egy gúnyos ajakbiggyesztéssel ellenszegült, azonnal felakasztották, akik az általuk ‘reakciós’-nak nevezett Magyar Tudományos Akadémia működését felfüggesztették, épületét pedig a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség rendelkezésére bocsátották, akik az úrnapi körmenetbe belelőttek és a szentségtartót leköpték, akik megszüntették a magyar irodalom tanítását, akik közül a rabbik iskoláiban képzett fiatal orvosok arra kényszerítették a lefoglalt egyházi iskolák leánynövendékeit, hogy meztelenül aludjanak velük (mondván, a szemérem ‘burzsoá csökevény’), akiknek 25 710 000 példányban megjelent 334 marxista sajtóterméke természetesnek tartotta a nők kommunizálását, a házasság szükségtelenségét, a szabadszerelmet.

Tették ezt egy olyan országgal, amelyben annyira dominánssá váltak, hogy értelmiségi köreikben a máig oly favorizált Jászi (Jakubovics) Oszkár is kénytelen volt elismerni, hogy aki a huszadik század fordulóján ‘megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának: aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintet nélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent: aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban: aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve: aki kritizálni merészelte a budapesti metropolisz zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát, az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett’.

Tették ezt egy olyan országgal, amelynek kormányzóját, Horthy Miklóst haló poraiban is gyalázzák, noha például 1930-ban a kereskedelmi nagyvállalatok 51,3, 1938-ban az ügyvédek 49, 2, az orvosok 34,4, a banktisztviselők közel 70 százaléka került ki közülük.

Tették ezt végül egy olyan országgal, melyben, amint az 1960-as években a népi íróinkat lehallgató titkosrendőrségi jelentések alapján az egyikük nyilatkozatából kiderült, inkább dominált a zsidó szellem, mint Izraelben, olyannyira, hogy maga Schreiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatója 1962-ben így nyilatkozott:

‘Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket, templomaink látogatottak Budapesten és vidéken, az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken Talmud-órákban nyernek hitoktatást.’

A sok hasonló tett közül csupán a most megismertettek alapján sem lehet kérdés, kik a valódi kirekesztők, kik azok, akik, néhány kivételtől eltekintve, nem származásukkal, hanem magatartásukkal váltanak ki ösztönös ellenszenvet, az örökösen árokásással, akikkel, amint Benedek István, a kiváló idegorvos megjegyezte, nem lehet váltani öt mondatot anélkül, hogy ajkukról ne hangzana el a ‘zsidó sérelem’ kifejezés, akik számára valóban ‘nincs az a szalmaszál, amit otthagynának az út szélén, ha arról van szó, hogy Magyarország alá tüzet kell rakni’.

Nekik üzenjük Sajó Sándor versimájával:

Uram! tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul…
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen, rablók – ez az én hazám!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info