Gyöngyösi Márton kijelentése nyomán ismét felmerül a kérdés, miként lehetséges, hogy ők kimondhatják, mi nem, hogy Magyarország (ráadásul jó ideje) zsidó hódoltsági terület. Mellesleg ezt, amint Balczó András Kocsis L. Mihállyal való beszélgetéséből (Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség, 2005) kiderül, egymás között, a múlt századunk nyolcvanas éveinek végén, maguk a hazai zsidó vezetők is elismerték.

„Valamikor még nyolcvankilencben kaptam egy félórányi időt a tévétől élő egyenes adásban, és akkor többek között azt mondtam: Magyarország zsidó hódoltsági terület. Ezután az egyik jó barátom mesélte el, hogy ismert zsidó vezetők úgy reagáltak erre a műsorra (bejáratos volt ezekbe a körökbe), hogy minek kellett ezt Balczónak kimondania. Tehát nem azt mondták, hogy Balczó hazudik, vagy hogy túloz, hanem azt, hogy „igaz, igaz, amit mond, de minek kell azt kimondani”. Itt van a kutya elásva. „Magyarország zsidó hódoltsági terült.” Ebben nincs semmi vád. Ez tény.”

Tény bizony, tesszük hozzá mi is Balczó szavaihoz, hiába háborognak a saját felelősségeiket mindig másokra hárítók, ugyanis, amint hozzáfűzte, mindeddig egyetlen más megszálló sem tartotta „gondolatbűn”-nek az általa való hódoltság tényének megállapítását:

„A százötven éves török megszállás idején odamegy egy magyar ember a budai pasához, és azt mondja neki: kérem, Magyarország török hódoltsági terület. Vajon mit tesz erre a pasa? „Igen, és mit akar ezzel mondani?” Legfeljebb visszakérdez. Hiszen nyilván ők is észrevették már, hogy itt vannak Magyarországon. Ez tény, mit lehet erről beszélni. Akar-e valami lényegeset mondani, jóember? A törökök tudták, hogy a keresztény magyar nép nem igazán szereti őket, de ez nem izgatott közülük különösképpen senkit, önmagában nem volt „gondolatbűn” nem szeretni a törököt.”

Nem volt, bár úgy tűnik, hogy a Ferenc József-i időkben már kellett némi civil kurázsi azért ahhoz, hogy valaki ezt leírja, ugyanis a fentebbi hódítás tényét többnyire névtelenül vagy álnéven merték megállapítani, így például egy „A zsidókérdés Magyarországon” címmel a fővárosi Szent Gellért Könyvnyomdában 1898-ban kinyomtatott negyvennyolc oldalas kiadvány „Sextus” álnevű szerzője arról panaszkodott, hogy „eladott ország” lettünk, amelyre ráadásul egy németnek kellett rádöbbentenie:

„A német gazdák magyarországi körútja alkalmával egy derék porosz junkerrel volt szerencsém megismerkedni. A német agrárius nehezen vált közlékennyé, de mikor a jó bor végre megoldotta a nyelvét és mikor meggyőződött arról, hogy valóságos, azaz nem ötven krajcáros magyar emberrel van dolga, megeredt a szó ajkain és tartózkodás nélkül nyilatkozott magyarországi élményei és tapasztalatai alapján keletkezett impresszióiról.

– Nagyon szép ország ez a Magyarország – mondá többek közt –, beh kár, hogy Önök a véren szerzett földet olyan olcsón eladták.
– Eladtuk?!… Már kinek adtuk volna el?
– Hát a zsidóknak, hiszen köztudomású, hogy ma a világon Magyarország a zsidók legjobb herbegje, itt érzik magukat leginkább otthon, mert itt élvezik a jogegyenlőségnek nevezett ama szabadalmakat és kiváltságokat, melyeket sehol, semmiféle náció nem merne vindikálni magának. Utunkban mindenütt, de leginkább Budapesten a tolakodó zsidó hírlapírók raja özönlött körül: legelőkelőbb lapjaik közgazdasági rovatvezetői és tudósítói mind zsidók. De zsidó kézben van az ipar, kereskedés és a hitelügy, mezőgazdaságuk is. Így adták el Önök, uraim, őseik által bámulatos vitézséggel megszerzett hazájukat azon kétes értékű dicsőségért, hogy a világ Magyarországot tartsa Európa legliberálisabb államának.”

Akadt persze, aki mégis nevét adta az általa igazaknak tartottakhoz, így ugyanezen munkában Mócsy Antal (1842-1900) tanítóképző intézeti igazgató, országgyűlési képviselő a többségi társadalom velük szembeni egységesen elutasító magatartásának okát így összegezte:

„Sohasem tagadtam, sőt minden alkalommal szívesen elismertem, hogy magam is ösmerek dicséretes kivételeket: ösmerek gondolkodásban, érzésben, nyelvben megmagyarosodott izraelitákat – azonban fájdalom! A zömhöz képest igen-igen csekély számban, csak kiváltképpen úgy, hogy ha valahol, hát itt áll az, hogy a kivételek erősítik a szabályt.”

Aztán tíz évvel később egy „Zsidó hódoltság Magyarországon” címmel a székesfehérvári Egyházmegyei Könyvnyomdában kinyomtatott negyvenhat oldalas névtelen kiadvány sem keserűbb szavakkal nyújtott diagnózist társadalmunk akkori közállapotairól:

„A magyar társadalom életfája már-már kiveszőben van s helyére lépett egy zsidó társadalom, amely a még megmaradt magyar társadalmat is átalakította a maga képére úgy, hogy az országra, a közfelfogásra ráismerni alig lehet többé. No és ezt a zsidó társadalmat, vagyonos osztályt védi a magyar állam, a törvényhozás, a hadsereg, a honvédség, a csendőr, rendőr, finánc, ezt szolgálja a vasutas, postás, tűzoltó az utolsó utcaseprőig mindenki.”

A mindezek miatt elkeseredett magyar keresztény értelmiség képviselői azonban nem elégedtek meg a diagnózissal, terápiát is adtak, így az előbbi munkában egy „Gedeon” álnevű szerző arra való tekintettel, hogy „nem a zsidóságot kell gyűlölnünk, hanem a rendszert, mert ámbár elkeseredésünkben arcunkba szökik a vér s kezeink ökölbe szorulnak, nem szabad felednünk,hogy keresztények vagyunk, kiknek sohasem szabad jogtalanságot elkövetniök”, viszont ugyanakkor amiért „keresztények vagyunk, a természetes önérzet s a jogosult önérdek követeli tőlünk, hogy a zsidóságot a nemzetgazdaság terén s a politikában ellensúlyozzuk”, az alábbi nyolc pontban határozta meg ezt:

1. Teremtsünk keresztény bérlőosztályt. Csak keresztényeknek adjuk ki az egyházi birtokokat bérbe.
2. Lépjünk versenyre a zsidókkal a kereskedelem és az ipar terén.
3. A népet szövetkezetekkel és uzsoratörvényekkel védelmezzük.
4. Korlátozzuk a vállalatok szertelen számát.
5. Hozzuk be a tőzsdeadót.
6. Minden direkt és indirekt eszközzel hassunk oda, hogy a zsidóság elszokjék a könnyű életpályák és szédelgések hajhászásától, vegyen részt a nehéz és hasznos munkában.
7. Zsidó-liberális lapért és könyvért egy krajcárt se adjunk. Csak a keresztény sajtót, csak a keresztény irodalmat pártoljuk.
8. Olyan képviselőkert küldjünk az ország törvényhozásába, kiknek programja a keresztény nemzet akciója a zsidó-liberális hegemónia ellen s akik a keresztény Magyarországnak zászlaját lobogtatják. Programja ne legyen: „Üsd a zsidót”, hanem „Keresztények egyesüljetek!”, mely elv megóv a túlzásoktól és szertelenségektől.”

Természetesen ezúttal is olvasóinkra bízzuk az idézettek megítélését, végül, de nem utolsósorban annak eldöntését, miféle etikai kódex teszi lehetővé a hódítás ténye nem általuk való megállapításának elítélését, netán büntethetősége követelését?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info