Különös ismertetőjele irodalmunknak, hogy legnagyobbjai számára mindig is nemzeti önismeretünk alapkövetelménye erényeink és bűneink együttes számbavétele, amelyre kitűnő példa a kétszáztizenkét éve, 1800. december 1-én született Vörösmarty Mihály, akit ugyan legelsősorban a „Szózat” költőjeként ismerjünk, aki ugyanakkor kora átlag magyarja ma is olyan ismerős tespedtségét, kiváltképpen közülük a szép nem képviselői már akkor sem kis nem kis hányadának ledérségét nem győzött ostorozni.

Széchenyihez hasonlóan lesújtó volt a véleménye arisztokratáink zöméről, tespedtségükért
1846-ban írt költeményében (Országháza) így rótta meg őket:

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Mellyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rossz gazdája.
És oh szégyen! rosszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.
S vas eszével
Jég szivével
Fölmerűl a külfaj árja,
A meleg vért általjárja,
És a nemzet áll fagyottan
Tompa, zsibbadt fájdalomban.
Nincsen egy szó
Összehangzó
Honfiaknak ajakáról,
Nincsen egy tett
Az egygyé lett
Nemzet élete fájáról.

A hazának nincsen háza. Mért?
Volt idő, midőn nevére
Fölkelének, s a mit kére
Nem keresvén cifra szóban,
A mi a szív legmélyén van,
Adtak drága bért,
Adtak érte vért.
Most midőn leszállt a béke
S a vérontó harcnak vége,
S a hazának,
Mint anyának,
A ki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerűlne boldog napja,
Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.”

Mindezért nem utolsósorban a szép nem képviselői már akkor sem kis nem kis hányadának ledérségét hibáztatta, kortársai közül Garay Jánoshoz hasonlóan ugyanis hazánk megmaradása alapfeltételének a nő tisztaságát, a családi élet megszentelését tartotta, tekintettel arra, hogy a társadalmi egyenlősdi örökös utópistái a nemek szerepeinek felcserélésével már az ő korában is éppen őket akarták eltántorítani eredendő hivatásuktól, a honszeretetüket mindenekelőtt kifejező családi fészekrakástól és hitvesi hűségtől.

Feleségével, Csajághy Laurával mindhalálig példás családi életet élő klasszikusunk prófétai éleslátással észrevételezte ugyanis, hová vezet, ha hölgyeink magyarnak születésüket nem tekintik – Garayt idézve – „nagy és szent gondolat”-nak, ha a földi élet csillogó csarnokaiban akarják csak a férfiak oldalán holmi akarnok élettársakként kiszórakozniuk magukat a gyermekvállalás felelőssége, a holtomiglan-holtodiglan való hűség helyett, mi több, ezzel a feminizmus végső változata, a szabad nemválasztást hirdető „gender maestreming” mozgalom jegyében a nők férfiasítását és a férfiak nőiesítését kierőszakolva.

1837-ben írt alábbi verse (A magyartalan hölgyhöz) tanúskodik leghívebben erről, vagyis hogy nem elég a mégoly varázslatos érosz, ha nincs „szűdjé”-ben – „szívében” – honszerelmi étosz.

Mert szép vagy, kellemid
Varázsát bámulom:
Mert jó vagy, tisztelet
Díjával áldozom:

Mert lelkes vagy, s veled
Mulatni kegyelem,
Hódítva von feléd
A leghőbb szerelem.

De mert e hon baján
Nincs szűdben fájdalom:
Ez fáj, s szerelmemet
Tört szívvel gyászolom.

E két mára csaknem teljesen elfeledett verse alapján is megérthetjük, hogy Petőfi Sándor Kerényi Frigyesnek 1847. július 9-én írt „úti levelé”-ben miért vallott róla így:

„E férfi, kinek én éltemet köszönöm s kinek köszönheti a hazafi, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, Vörösmarty.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info