Amint a „Magyar Kultúra” című katolikus folyóirat 1941-ben megírta, „a magyar filmek nagy százaléka házassági válással kezdődik, házasságtöréssel végződik, minden szereplője egyke vagy egykés”, s bármennyire is nem tudnak vagy hallgatnak róla a „politikai korrektség” megőrzésére oly kényes szalonkonzervatívok, a mindmáig gyalázott (így keresztényelleneseknek tartott), amolyan „bugris bunkók”-ként beállított nyilasok léptek fel leghatározottabban bemutatásuk ellen, követelve betiltásukat.
Az említett orgánum 1941. április 5-i száma az idézettekhez még hozzáfűzi, hogy filmjeink jelentős hányadából „olyan erkölcsi nihilizmus süvít ki belőlük, mint amilyen Zilahy darabjait szokta jellemezni”.
Nos, Zilahy Lajos (1891-1974) – akinek a két világháború között bestseller volt valamennyi kötete, ráadásul még a Corvin-koszorút is megkapta! – 1922-ben megjelent regénye, a házasságtörést, a szabad szerelmet népszerűsítő „Halálos tavasz” megfilmesítve 1939-től ugyan elsöprő sikert aratott a sznobizmusban már akkor sem szerénykedő kaszinóközönség köreiben, színpadon tartása ellen politikai palettánkon a leghatározottabban dr. Keck Antal ügyvéd, tiszteletbeli ügyész, nyilaskeresztes országgyűlési képviselő interpellált a parlamentben, éspedig XI. Piusz pápa „Vigilanti cura” kezdetű, a filmszínházakról 1936. június 29-én kelt apostoli körlevele szellemében 1940. november 20-án:
„Van-e tudomása a magyar királyi Miniszterelnök Úrnak arról, hogy az olasz és szlovák filmcenzúra éppen nemzetn4velési okokból a Halálos tavasz című filmet – amelynek betiltását, hangot adva a széles körben megnyilvánult egészséges magyar közfelfogásnak, 1940. március 6-án követeltem, hónapokkal ezután, miután ez a film lélek- és nemzetromboló hatását az egész országban sikeresen elvégezte – Olaszországban, illetve Szlovákiában játszani nem engedte?”
Azonban nemcsak ezen, hanem valamennyi hazai és külföldi film etikai cenzúrájának óhajtását kívánva így fordult a miniszterelnökhöz, gróf Teleki Pálhoz :
„Hajlandó-e a magyar királyi miniszterelnök a legszigorúbban utasítani az Országos Nemzeti Filmbizottságot, hogy csak olyan filmek játszását javasolja, amelyek az egészséges magyar közfelfogás kialakításához hozzájárulnak s hajlandó-e egyúttal a jelenlegi játszás alatt levő összes filmeket ebből a szempontból a legszigorúbban fölülvizsgáltatni s a nem megfelelőket azonnal betiltatni?”
Amint Alaker György jezsuita teológiai tanár írta könyvében (XI. Pius pápa apostoli körlevele a filmszínházakról, 1941), a képviselő azután szólalt fel, hogy a „Halálos tavasz” Szegeden 1940 tavaszán történt bemutatását követően „valósággal föllángolt a nemesebb érzésűek botránkozása s a főispáni hivatalban a telefontiltakozások sorozata indult el a Püspöki Iroda, a Szent Imre Kollégium , a Katolikus Tanítóképző, a Püspöki Szeminárium, a Jézustársasági Teológia Főiskola Igazgatóságától stb.”, s noha bemutatását így sem tudták megakadályozni, filmügyi felvilágosító előadásokkal igyekeztek gátat szabni az erkölcsromboló filmek további vetítésének.
Zoltvány Irén irodalomtörténész már 1924-ben kénytelen volt megállapítani „Erotika és irodalom” című könyvében, hogy a hedonista életszemléletet képviselő modern költők, írók etikája „az érzéki gyönyörök mohó élvezete”, darabjaik ilyetén arról tanúskodnak, hogy „a keresztény hit alapigazságaiban nem hisznek, némelyek még az örökkévalóságot is tagadják s azért erkölcsi elvük és életfölfogásuk abban tetőzik, hogy élni kell az idővel, kiélvezni minden földi jót, mert csak a jelen a miénk”. Annak érdekében, hogy ne az ő darabjaik uralják a színpadokat, csak megfogadni lehet Alaker atya figyelmeztetését, hogy „a filmszakma etikája – az erotikában is – a kereszt etikáját kövesse”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
