Nem adhatunk eléggé hálát a Teremtőnek, hogy magyarnak rendelt bennünket, a líra világnépévé, hiszen kultúránk, lelkiségünk talán legmélyebb rétegét éppen az értelem és az érzelem szálaiból fonódó verseink jelentik, amint erre emlékeztet a százhuszonöt éve, 1887. november 14-én Brassóban született (és 1967. augusztus 6-án Budapesten elhunyt) Áprily (családi nevén Jékely) Lajos, huszadik századi magyar líránkban az erdélyiség, az idealizmus és az Istenhit kortársai közül leginkább Reményik Sándort, Mécs Lászlót és Szabó Lőrincet megidéző dalnoka, akinek metafizikai mélységekben és magasságokban gazdag művészete egyben cáfolja azt a felfogást, miszerint nem adtunk olyan nagy bölcselőket a világnak, mint az ókori görögök.

Aki akár csak az ő műveibe belemélyed, éppen ennek ellenkezőjéről győződhet meg, vagyis arról, hogy a regösénekeinktől Nagy László mitologikus költészetén át a kortárs Döbrentei Kornélig költő klasszikusaink egyedülálló művészi tökéllyel keresik alkotásaikban a lét Isten erkölcsi törvényeinek követésével és nemzeti hagyományaink ápolásával való teljességét, az irodalom esztétikai eszköztárával megjelenítve a szó szoros értelemben bölcseleti íróink, mint például Horváth Sándor, Jánosi József, Kecskés Pál, Kühár Flóris, Schütz Antal és Trikál József ókori bölcseket megidéző létigazságait.

Erre példa lírája, amelyben az erdélyiség, az idealizmus és az Istenhit hármassága uralkodik mindvégig, ezért Wass Albert, Reményik Sándor, Mécs László és Szabó Lőrinc alakjait felidéző elégikus képei (amint Várkonyi Nándor oly jellemzően írja (Az újabb magyar irodalom 1880-1940)), „finom szövetű anyaga finoman szőtt formákat követel, amiket jó érzékkel használ, pompázatosság nélkül, takarékosan: megelégszik egy-egy jellemző színnel, vagy szóval, inkább rámutat, mint leír, áttetsző, éltető levegőt teremt, tiszta képeket, mint a hegyvidék, amelynek tájain költészete kisarjadt”.

Ösztönösen kapaszkodik a gyökerekbe, visszavágyik a hajdani civilizációkba, a történelemformáló nagyjaitól elfordult kor „múlttalan sötét”-ségétől rettegve (Európa):

Krisztus, Homeros, Dante, Goethe népe,
Mely most pazarlod férfi-gyermeked,
Ha lezuhansz a múlttalan sötétbe,
Ki gyújt majd benne új tüzet neked?

Ugyanígy nyugtalanítja a nagyváros léhasága, nyers erotikája, amellyel szemben, mint egykor Clairvauxi Szent Bernát, vallja, hogy a szépség igazi forrása maga a természet (Biztatás):

Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj,
Hagyd ott az ingerült és hetyke szókat.
Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj,
S hallgasd a zengő, mámoros rigókat.

Aquinói Szent Tamással vallja, hogy a bölcsesség örök kútforrása, amelyre minden visszavezethető, az önmagát a történelemben mindig kinyilatkoztató Isten (Menedék):

S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

Végül a lélek halhatatlanságába vetett metafizikai meggyőződéséről, az ezt kifejező örök művészet halhatatlanságáról, a teremtmény Teremtője iránti alázatról vall (Útravaló):

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár utamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
Könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.

De szép is lenne, ha oly zilált lelkünket, elhomályosult értelmünket mindig felfrissítenénk legalább esténként egy-egy Áprily-verssel vagy akár csak belőlük vett idézettel, ha velük fűszereznénk lelkünket, s egészen bizonyos, hogy máris nem lennénk annyira végzetesen depresszióra hajlamosak vagy egyenesen abba esők!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info