Hetvenhat éve, 1936. november 11-én látta meg a napvilágot (és 2010. április 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének) Tudós-Takács János katolikus teológus-filozófus, aki, szemben korunk áligazságokat kergető értelmiségijeivel, a valaha legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia, valamint a huszadik századi elfeledett világtörténelem világviszonylatban is egyedülálló alaposságú ismerőjeként méltán vált hallgatói, olvasói ikonjává: ha valaki, ő tényleg – ráadásul magyar – tudós volt, aki a nemzet és tudomány szolgálatában sohasem fáradt meg.
Köteteket megtöltő – elsősorban a „Veritas” a „Pannon Front” és a „Szittyakürt” hasábjairól ismert – tanulmányai és országszerte tartott előadásai mindvégig lebilincselték mindazokat, akik nem ismerték huszadik századi történelmünket vagy nem kértek meghamisításából, különösen is részletesen feltárva a két világháború közötti magyar és német történelem elhallgatott tényeit, továbbá a régiek által méltán legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia igazságait, reávilágítva mindig – szemben jelenünk nominalista szkepszisével –, hogy vannak tértől-időtől független örök igazságok, mint mindenekelőtt az Istenben való hit és a hazaszeretet, végül, de nem utolsósorban a koráig rendszerezetlen hitigazságok gótikus szellemi katedrálisát megépítő Aquinói Szent Tamás hatalmas műve, a „Summa Theologiae” anyanyelvünkön való tolmácsolásával teológiai tudományunkat és nyelvi műveltségünket is korszakosan gyarapítva.
Írásait, beszédeit a logika vastörvényei, az érveléstechnika kifinomultsága, ugyanakkor – a hivatalos média- és oktatási fórumokkal ellentétben – közérthető magyarság jellemezték: kiváltképpen az utóbbiakkal méltán arathatott sikert, hiszen hallgatói kérdéseire mindig tudósra jellemző alázattal, empátiával felelt (Descartes-tal vallva, hogy már az is ismereteink gyarapodását jelenti, ha valamiről tudjuk, mi nem az), felhívva figyelmüket, hogy csak az igazság a fontos, nem az, hogy ki hirdeti – hiszen végső soron még a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne –, ami akkor is megmarad, ha csak egy ember vallja, sőt ha egy se (így sohasem nézte, hányan hallgatják-olvassák), végül, hogy előbb-utóbb mindig az győz, nem pedig az átmeneti indulatok, hiszen – teológus példaképei közül a piarista Schütz Antallal vallva –, ha mégoly közvetetten, mégis mindig jelen van Isten a történelemben.
Végül egy személyes vallomás: e sorok írójának megadatott, hogy személyesen megismerje s így beletekinthessen kohójába, lelke metafizikai mélységeket és magasságokat felölelő és szelleme jelenségeket elemezni képes, a ma oly divatos lexikális tudással szemben az enciklopédikusságot választó világába, ugyanakkor meggyőződhetett kulturált vitára képtelen egyházi és világi irigyeivel ellentétben mindvégig igazságfanatikus mivoltával, ezért rendületlenül hiszi, hogy Ő Odafentről már, közbenjárva érettünk, lerázva a földi élet minden sarát, másként lát és ítél, mint mi, földhözragadt, szűklátókörű emberek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info