Tragikus jele irodalomoktatásunk elégtelenségének, hogy olyan drámáink, mint a „Bánk bán” vagy „Az ember tragédiája”, ugyan tananyagok, igazi üzenetüket valahogy azonban mégsem igazán értik sem a tanárok, sem a diákok, így az előbbit például gyakran Shakespeare és az újkori francia drámairodalom hatásaként tüntetik fel, elfeledve, hogy amint Szabó Dezső rámutatott, ez „a világ legkeresztényibb drámája, ahol a hős az utolsó lehetőségig küzd szabad akaratával a törvényeket széttörni vadított énje ellen: amiért talán egy-két átkot tényleg shakespeare-i emlékezés hozott tollára Katonának, művét Shakespeare-hatásnak mondani olyan, mintha én Kolozsvárt Párizs-plágiumnak mondanám azért, mert egy-két kockacukron itt is, ott is lehet legyet látni”.
A kétszázhuszonegy éve, 1791. november 11-én született Katona József egyike azon klasszikusainknak, akik életművük méltó jutalmát, azaz főművük, esetében a Bánk bán köztudatunkban való méltó helyre kerülését pályájuk során sohasem érték el, így a polgári hivatása szerint kenyerét ügyvédként kereső drámaköltő, amint sírfelirata hirdeti, csaknem észrevétlenül hunyt el, s úgyszólván csupán családtagjai gyászolták:
„E szent kereszt alatt lévő gyászhalom fedezi néhai Katona József városi első fiskális úrnak hült porait. Hasznos életének virágzó 37-ik, hivatalának 11-ik esztendejében lelkét az ő kegyes teremtőjének hívséggel visszaadta 1830 április 16-ikán. Mélyen zokogó sóhajtások közt emelték szülei és négy testvérei 1832. 11. junii.”
Főművét, a „Bánk bán”-t 1835. február 27-én mutatta be először a Budai Színtársulat, majd 1839. május 23-án a pesti Nemzeti Színház, s bármennyire is meglepő, kortársai közül Egressy Gábor, aki Pesten jutalomjátékul történő bemutatása mellett kardoskodott, előadása után úgy látta, a darabbal a színpadon kudarcot vallott, sőt Széchenyi István pedig naplójában megjegyezte, „megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi ily esztelenség előadásá”-t, amiért „rossz, veszedelmes tendenciá”-t képvisel, így jóval Gyulai Pál életművét elsőként megvilágítani hivatott, 1860-ban tartott akadémiai székfoglalója, továbbá a fővárosi teátrumban 1896. május 13-án megtartott századik előadása után „Az elsodort falu” írója, a mellesleg tizenhárom és fél éven át magyar-francia szakos tanár Szabó Dezső „fedezte fel” mintegy műve mélyebb értelmét, ráadásul eredendően még akkor – amint saját maga írja önéletrajzi vallomásaiban (Életeim, 1996) –, amikor kolozsvári református kollégiumi magyartanár osztályfőnöke, Kovács Dezső tanár úrhoz így fordult egy vele való diákkiránduláson:
„Tanár úr, kérem, ki volt az a hülye, aki először sorozta be a Bánk bán-t a Shakespeare hatása alatt art művek közé? Nem lehet elképzelni nagyobb távolságot a Shakespeare drámáitól, mint a Bánk bánt-t. Hiszen, aki Shakespeare drámái nem keresztyén drámák. Végzet-drámák, melyekben a hősök mozognak a végzet jellemükbe rejtett parancsai szerint, és énjüket nem tépi ketté a keresztyén felelősség érzése, hogy a két fél egymással küzdjön. Shakespeare sokkal közelebb áll a görög drámához, mint a keresztyénhez. Bánk bán pedig a világ legkeresztyénibb drámája, ahol a hős az utolsó lehetőségig küzd szabad akaratával a törvényeket széttörni vadított énje ellen. Amiért talán egy-két átkot tényleg shakespeare-i emlékezés hozott tollára Katonának, művét Shakespeare-hatásnak mondani olyan, mintha én Kolozsvárt Párizs-plágiumnak mondanám azért, mert egy-két kockacukron itt is, ott is lehet legyet látni.”
Később aztán minderről részletesebben így vallott ugyanezen munkájában:
„Shakespeare darabjai nem keresztyén drámák. Bár darabjaiban a tragikus végzet benne van a történő emberben, ezek mégis közelebb állnak, minden óriási különbség dacvára, a görög drámákhoz. A III. Richárd, a Macbeth és felesége büntető víziói nem a keresztyén lelkiismeret kivetődései. Ezek mintegy szeri, majdnem azt mondhatnám, fizikai reakciói az elkövetett szörnyűségeknek. A francia keresztény drámákban, különösen Corneille-nél, Racine-nál már kevésbé, a tragikai szenvedély inkább a kirakatban élő társadalmi ember kötelességérzetével küzd, mintsem a kereszténység által szerves akaratává sűrített tilalmakkal és parancsokkal. Ezért volt csoda számomra, hogy a legnagyobb keresztény drámát az a nép termelje ki magából, melyet sokkal kevésbé itatott át a kereszténység, mint a nyugati népeket.”
Arról, hogy valóban ennyire idegen volt-e tőlünk a kereszténység, eredendően a római katolicizmus, ezúttal (különösen Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Dudek János vagy Nyéki (Klemm) Kálmán ide vonatkozó alapvető tanulmányai alapján) feleslegesen vitát nyitnunk, fontosabb ennél indoklása, amellyel a „legkeresztényibb” drámának tekinti a „Bánk bán”-t:
„Ha figyelemmel kísérjük ezt a bámulatos lélektani művészettel megjelenített tragikus utat az első gyanút döfő szótól a királyné megöletéséig, ahol minden, amiért Bánk bán Bánk bán, húsban, idegben, lélekben gyökerező minden erejével tiltakozik e tett elkövetése ellen, lehetetlen meg nem látnunk a tragikus küzdelem mélyen keresztényi erejét. Itt nem az ős állat-testből még ki nem evickélt lélek vad ijedelmei rémítenek, nem egy fejlett társadalomban elfoglalt attitűd gátol vagy parancsol. Itt a minden emberi tekintetek fölé nőtt lelkiismeret, melynek erejében szerves egység a test és a lélek, a kereszténység legnagyobb eredménye teszi oly méllyé a tragikai küzdelmet és oly teljessé a hős megsemmisülését. Az a teljesen mesterkéletlen lelki fejlődés, mely arcokból, dolgokból, eseményekből kiigézőn megfuttatja Bánk bánnal tragikus pályáját, a legbámulatosabb művészetet jelenti a dráma világirodalmában.”
Mindebből végezetül levonja az általa egyedül logikusnak tekintett konklúziót, a részéről amúgy is örökösen csak „hatásvadász”-oknak tekintett filológusoknak hadat üzenve:
„A legképtelenebb ostobaság a Bánk bán-t a Shakespeare hatása alatt született drámák közé sorolni. Egész belső felépülésében nem shakespeare-i. Arcai közül is az egyetlen Biberach nemzetközi figurája az, mely ott lehetne Shakespeare kellékesei közt.”
Hiába próbálták tehát szavaival „honi férgeink a Bánk bánt-t plágiummá rágcsálni”, elévülhetetlen művészi értéke „a történeti ember roppant pszichikai katédrálisba építése”, amellyel drámájába „belekőműveskelemenezte ezer év magyar tragikumát s a magyar végzet örök arcait” lélektani látásmódjával, nyelve gazdagságával megelőzve Dosztojevszkij s nyomukban a mindmáig legklasszikusabbnak tekintett tizenkilencedik századi „francia klasszikusok” nagyregényeit.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info