Holtukban is meghamisítják évtizedeken át elhallgatott klasszikusainkat, mint Sértő Kálmánt, éspedig nem utolsósorban a nemzetire kozmetikázott médiumokban egykori radikális nemzeti mozgalmaink sorskérdéseinkben való felfogásaikkal azonosulásuk megbélyegzésével, így még mindig a liberális kánonnak való megfeleléskényszer jeleként ezúttal a Sértő-hagyaték általuk legautentikusabb gondozójának tekintett Medvigy Endre az ECHO TV 2012. október 21-i adásában elmondta, hogy az 1930-as években, amikor az amúgy tehetséges parasztköltő szerencsét próbálni fővárosunkba érkezett, négy-öt elemije bizony már akkor is kevés volt ahhoz, hogy megtalálja a helyét a magyar társadalomban, pláne, ha ráadásul még ‘egy kicsit gyenge jellem lehetett’, ha a ‘nőket is nagy kanállal fogyasztotta’, aki így hamarosan ‘teher lehetett azok számára, akik felfedezték’, akik mindezekért mintha ‘egy idő után ejtették volna’, hogy azután a nyilasok karjaiba dőljön, akikkel viszont ‘nem volt felhőtlen a kapcsolata’, éspedig olyannyira nem, hogy nyilaskeresztjét végül egyenesen ‘a Dunába akarta dobni’.

Amint elmondta ezúttal is, szegény Sértő ‘tévedett’, amikor a szélsőbal után a szélsőjobb vizeire evezett, s bár ez az ‘esendő ember’ valahol tehetséges költő volt, ‘kedvesek, ötletesek’ a versei, csak hát így sem könnyű ‘észrevenni az igazi gyöngyszemeket’ köztük, további előadásaiban, írásaiban ugyanígy megtévelyedésként jellemezve persze Erdélyi József ‘Solymosi Eszter vére’ című versét, Sinka István ‘Denevérek honfoglalása’ című eposzát és ‘Fekete bojtár vallomásai’ című regényes önéletrajzát, arról azonban hallgatva vagy nem tudva, hogy a felsoroltak közül Sértő és Erdélyi a kor vezető nemzeti radikális lapjaiban rendszeresen publikáltak, sohasem tagadták meg hűségüket a maguk választotta világnézeti-politikai irányvonal mellett, vagyis a zsidósággal és a kommunizmussal való együttes szembenállásukat, amelyre különösen is eklatáns példa Erdélyi önéletrajza, ‘A harmadik fiú’, a ‘Fegyvertelen’, továbbá ‘Örökség’ s ‘Riadó’ című verseskötete, vagy, ha már Sértőről van szó, végrendelete, amelyben meghagyta, hogy tűzzenek majd szíve fölé egy nyilaskeresztet.

Arra, hogy mennyire nem tagadták meg meggyőződésüket, mielőtt Sértőre térnénk, lássuk először is Erdélyi József 1942-ben megjelent regényes önéletrajzi írásai második része, a ‘Fegyvertelen’ alábbi vallomását:

‘A Lánchíd-kávéház kis szobájában nagyon sokan ültünk egyszer Babits körül. Gellért Oszkár kijelentette, hogy a világon minden kiváló ember baloldali. Én meg kijelentettem, hogy jobboldali vagyok. Mit értesz jobboldaliság alatt, szegezték nekem a kérdést. Azt, feleltem, hogy nem akarok véres forradalmat, hanem békés fejlődést. Nem akarom mindenáron megváltoztatni a fennálló társadalmi rendet, hanem törvényesen, a többség szellemi megnyerésével. Nem akarom, hogy népünket gyűlölködő idegenek egy új világ hazug ígéretével forradalomra szervezzék, hogy megismételjék 1919-et, proletárdiktatúrát csináljanak zsidó népbiztosokkal, s a magyar értelmiséget letaszítva, kiirtva, eladjanak bennünket a szovjetnek. Hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel, becsületesen, híven, eredményesen, csakis a jobboldalon képviselhetem népem, a legalsóbb népréteg érdekeit.’

Ugyanilyen hajthatatlansággal beszélt az imént jellemzettekről Sértő is, aki nem kényszerből, hanem meggyőződésből vállalta a ‘köpönyegfordítás’-t, ugyanis 1938-ra végleg betelt számára a pohár, nem tűrte tovább, hogy a marxista ‘Társadalmunk’ folyóirat főszerkesztője, Klár Zoltán sajtóhatalma ‘polgári’ szalonok és színpadok árvalányhajas kalapban táncoló, bőgatyába beöltöztetett falusi bohócaként, ripacsaként lejárassa. Velük való szakításának és így igazi énje megtalálásának történetét egyik legjobb barátja, a szintén költő Gellért Vilmos írta meg leghitelesebben róla szóló, Medvigy Endre által rendre elhallgatott, 1942-ben megjelent regényes életrajzában. Eszerint ez akkor következett be, amikor az ‘Összetartás’ című hetilap egyik rikkancsa megismertette a főszerkesztőjével, Fiala Ferenccel, 1938 május végén. A találkozást a maga valóságában Sértő így örökítette meg:

‘Azzal állított be Fiala Ferenchez, hogy örökre elhagyja azt, amiben élt, mert a magyarságnak, a népnek akarja áldozni életét.
– Tudják ugye, hogy ki vagyok? – kérdezte.
– Hogyne tudnánk! – válaszolta Fiala.
– Azt is tudják, ugye, hogy a Társadalmunkba írtam, meg a többi zsidó lapba.
– Mindent tudunk, de ez nem bűn, nemzetiszocialisták nem születnek, hanem lesznek. Ha úgy érzi, hogy ebben a harcban velünk tud tartani becsülettel, akkor álljon mellénk és dolgozzék velünk.
Sértő itta a szavakat, Fiala nyers, odavetett mondatait, amelyekben nem a szín, hanem a közvetlenség és az őszinteség volt az erő. Fialában nem volt semmi abból, amit ‘körüludvarlásnak’ érzett eddig a költő. Nem volt semmi hízelgő szava hozzá, mint ott, ahol eddig forgott s ahol csak édeskés dicséretekkel halmozták. Új volt ez a hang és becsületesen tiszta.
– Áldja meg az Isten érte, hogy idefogadnak. Itt maradok, katonájuk leszek, egyszerű szürke katona, aki csak dolgozni akar.
Az elhatározást kézfogással pecsételték meg és Sértő engedélyt kért arra, hogy másnap visszajöhessen, szeretne írni valamit.
– Miről akar írni?
– Megtámadom egy cikkben a Klárt, megérdemli, hogy…
– Ezt nem írja meg – mondta Fiala -, legalábbis nálunk nem. Ez személyes ügy, ilyesmit nem intézünk el a lapon keresztül. Magának lehet baja Klárral, intézze el vele személyesen, a lapban mi mást várunk magától. Hozzon verset, szívesen közöljük. Talán van is magánál.
– Nincs, de holnapra hozok.
Fiala közben már utalványt állított ki.: ‘Sértő Kálmánnak egy versért húsz pengő.’
– Van pénze? – kérdezte Fiala.
– Nincs!
– Menjen a pénztárhoz és vegye fel a versért járó honoráriumot, de holnapra itt legyen a kézirat.
Másnap meg is jelent az ‘Összetartás’-nál Sértő. Vitte a verset. Átadta és megbeszélte Fialával, hogy a legközelebbi száma cikket ír. Megírja, hogy miért szakított eddigi környezetével, miért jött át a szélsőjobboldalra.’

A szóban forgó cikkel el is készült, és a lap 1938. június 5-i számában jelent meg ‘Köpönyegfordítás’ címmel, amelyben ekként vallott megvilágosodásáról:

‘Még tizenhét éves sem voltam, amikor beálltam katonának. Négy évig ettem a komisz kenyeret. Szabad időmben olvastam és verseket írtam. Mikor leszereltem, kopott ruhában, pénztelenül mentem haza az édesanyámhoz. Csak a sok drága könyvet vittem, amit összevásároltam. Másnap újra elbúcsúztam régen nem látott édesanyámtól. Egy darab kenyérrel és ezerötszáz verssel nekivágtam a 380 kilométeres útnak, hogy Pestre érkezve szelíden megkérdezzem az emberektől, hogy három és fél évig nem hiába koptattam-e a ceruzát? A feleletet két napon belül megkaptam a zsidóktól. Pestre gyaloglásom után két nap múlva egész oldalakon hozták a zsidó újságok verseimet.

Úgy szórták elém a pénzt, mint a szibériai szél a hódarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor már szabad bejárásom volt a színházi öltözőkbe és lokálokba, ahol az utóbbi helyen a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtanúja. Később mindenhez hozzászoktam. Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mozikban, színházakban, kávéházakban, éjszakai mulatóhelyeken, nagykereskedésekben, bankokban, cukrászdákban és sörözőkben csak zsidókat lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. Amerre mentem, mindenütt keresztény ember húzta a kocsit, a csupán pénzt cipelő zsidó handlé után. De nem láttam zsidót sem aszfaltot fejteni, se kátrányt főzni. Nem láttam zsidó kéményseprőt, utcaseprőt, és ami a legfőbb: nem láttam hat gyermekes zsidó családot éjszaka dideregni a ligeti padon. Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színigazgatónak, kereskedőnek láttam, akik láncszerű összeköttetésük révén mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák, idő előtt megöregítsék a magyart!

Öt évvel ezelőtt, amikor egy kiborotvált zsidó társaságában végigsétáltam a Rumbach ‘sugárúton’, kalauzomtól megkérdeztem, hogy ki az a sok bársonykalapos ember, akiknek lenyírt szakállából meg lehetne tömni háromszáz szalmazsákot? Már akkor is kétkedve fogadtam, hogy ‘ezek zsidók, de azért magyarok’ – Ezek zsidók, de azért magyarok – kaptam a feleletet. Már akkor is kétkedve fogadtam vezetőm részéről ezt a valóban mindent elpalástolni akaró megállapítást, mert én Somogyban és Baranyában nem ilyen kaftánban járó szakállas honfiakat láttam. Lassanként meg kellett szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma főnökei között alig láttam egy százalék keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók űztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pénzzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára juttassanak.

Most, amikor örökre búcsút mondok a szélső baloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélső jobboldalra. Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpönyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső, és én a jégzuhogást nem a magam feje, hanem a magyarságé felett érzem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlánordítással mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az ‘üzletnek rendületlenül légy híve óh zsidó’-t félmillió ember dúdolja a főbb gócpontokban és a falusi boltok pultjai mögött.’

Amint Gellért Vilmos a krónikás hitelességével feljegyezte, ‘ez a cikk szinte megmozdította az egész ‘magyar’ sajtót’, ugyanis ‘bombaként hatott, különösen a régi Lipótvárosban’. Klár Zoltán folyóirata ‘horkant fel a legélesebben: ennek a lapnak kötelessége volt mindent elkövetni, hogy Sértőt nevetségessé, komolytalanná, hitvánnyá tegye. Az a közönség, amely vígan habzsolta ennek a lapnak sajátosan zsidó ízű tálalását s amely nem is olyan régen még a táborában tudta Sértőt, mint munkatársát, meghökkent, szinte belebetegedett. Az egyik zsidó munkatárs tolla alól minősíthetetlenül durva cikk jelent meg 1938. június 10-én: ‘Most aztán jaj a zsidóknak: Sértő Kálmán nyilas lett!’ Csaknem minden bekezdés azt kiáltotta, hogy ‘bitang ember vagy, Sértő Kálmán!’.

Ennyit tehát arról, hogy miért döntött Sértő úgy, ahogy, azonban a hamisítás magasiskolája mégis a költő Medvigy által valósággal filoszemitává kozmetikázása, arra hivatkozva, hogy 1936-ban Olaszliszkán egyik zsidó ismerősénél töltött öt hónapja során ‘református létére éli a helyi zsidó közösség életét’, ráadásul 1936 és 1938 között az ‘Egyenlőség’ című zsidó hetilap versét közli a zsidó népélet szokásairól, mintha ez lenne az igazi Sértő, mintha nem is ment át volna (pláne önszántából) a jobboldalra, nem jutott volna a mélyből a magasba.

Alighanem olyan ez, mintha valaki Petőfi leggyengébb zsánerképeiből alkotna lírája egészéről képet, az igazi tragédia azonban az, hogy nemzetire kozmetikázott médiumaink kizárólag a felsorolt három életművet meghamisítóknak (közülük a legismertebbnek, Medvigynek) adnak rendszeres fellépési lehetőséget, nem pedig az életművét régóta és hitelesen kutatóknak (mint e sorok írójának), nekik olyan irodalomtörténészeknek álcázott tollforgatók és előadók kellenek, akik évtizedeken át elhallgatott klasszikusainkat holtukban is meghamisítják, így ennek végül, de nem utolsósorban való jeleként például Sértőt lipótvárosi kenyéradói miatt választott életmódjából következő emberi esendőségeiért is rendszerint pellengérre állítják (ha már a ‘köpönyegforgatása’ melletti érveit nem tudják megcáfolni), holott ilyen alapon ezt akár Balassival, Csokonaival, Petőfivel, Adyval is megtehetnék.

Ordító orkánként járja át szellemi légkörünket továbbra is az említett klasszikusainkat a radikális nemzeti mozgalmak sorskérdéseinkben való felfogásaikkal azonosulásuk megbélyegzésében megnyilvánuló szellemi proletárság, a liberális kánonnak való megfeleléskényszerből való meghamisításuk, ami miatt mindmáig egybemossák a radikális baloldali és jobboldali pártokat-mozgalmakat, az utóbbiakat az előbbiekkel együtt (ha ugyan nem jobban) elítélve, amint ezt az alábbi minapi Facebook-bejegyzés is tanúsítja:

‘Én nem a média hatására ítélem el a hungarizmust. A történelemi ismereteimet természetesen nem a tévéből szerzem. Én nemzeti radikális vagyok, de semmi közöm nincsen a hungarizmushoz és gyanítom semilyen épelméjű embernek. Ma a hungarizmussal jönni éppolyan ostobaság, mint azzal érvelni, hogy a kommunizmus is jó eszme volt, mert az embereknek alapvetően jót akart. A hasonlóság a két totalitárius eszmében az, hogy minkettő nagy számban vonzotta az aljadék embereket. Mindkettő a gyűlöletre és a kirekesztésre épült.’

Az ugyebár ízes magyarságú és hibátlan helyesírású ‘nemzeti radikális’-nak a legelemibb történelmi ismeretek hiányától ordító iménti sorai csak azt bizonyítják, hogy a szellemi proletárság mennyire úr lett, vagyis a nemzeti radikalizmust megszólaltatók nyilas bugris bunkóknak tekintése. Akadunk azonban nem is kevesen, akik hiszünk abban, hogy eljön még az idő, amikor már, remélhetően a honlapunkon rovatunkban folyamatosan közlendő irodalomtörténeti publikációk hatására is, nem a meghamisítókra fognak figyelni, hanem meghamisítottjaikra, évtizedeken át elhallgatott klasszikusainkra, a Sértő Kálmánokra!

Ifj. Tompó László – Hunhír.hu