A szenvedéskultusznak hódoló etnikumorientáltak nem értik, miért van Oroszországban, ahol bár jól érzik magukat, antiszemitizmus, legalábbis a hétköznapok világában, nem tudva vagy tudni nem akarva, hogy valaha bizony a mindennapokban a velük való együttélés megannyi konfliktusát ismerő orosz értelmiség sem volt ezzel másként, amely Gogollal vallotta, kár örökösen a tükröt okolniuk orruk ferdeségéért, kár befogadóikat megalázni a saját maguk választotta sorsukért, ha, amint Dosztojevszkij megvallotta, „a zsidók, a jók is, a rosszak is, még csak egy asztalhoz sem akarnak ülni az oroszokkal, holott az orosz nem utál leülni velük”.

Amint a Mazsihisz honlapjára 2012. november 7-én feltett kommünikéből értesülünk, Vlagyimir Putyin a minap Berl Lazar főrabbival és Alekszandr Borodával, az Oroszországi Zsidó Közösségek Szövetségének elnökével találkozott Moszkva környéki rezidenciáján, ahol is kijelentette:

„Állami szinten természetesen nincs zsidóellenesség, de a hétköznapokban jelen van. A hatalom mindent elkövet annak érdekében, hogy minden vallás képviselői biztonságban érezzék magukat.”

Arról, hogy ők most valójában kicsodák, micsodák, konkrétabban vallásként vagy népként definiálják-e önmagukat, ezúttal ne nyissunk vitát, hiszen végül is akármelyiket válasszuk, a fő az, hogy „biztonságban érezzék magukat”, elvégre

„Moszkvában és Oroszország több más nagyvárosában vasárnap, az orosz egység napján ismét felvonultak a nacionalista pártok és csoportosulások. Jogvédők panaszt tettek a főügyészségen a moszkvai felvonuláson részt vevők ellen idegengyűlölő jelszavak hangoztatása és náci jelképek felmutatása miatt.”

Történik mindez annak ellenére, hogy ottani főrabbijuk szerint „hosszú évek óta először gyengült az antiszemitizmus az országban, a zsidó emberek jól érzik magukat Oroszországban”, éspedig olyannyira, hogy a rabbik vizitje után az orosz államelnök

„csütörtökön tárgyal Simon Peresz izraeli elnökkel, aki kedden érkezett Moszkvába. A két államfő együtt nyit meg egy múzeumot és egy központot, amely a tolerancia kérdésének szenteli tevékenységét.”

Szóval „múzeum” és „központ” nyílik meg a „tolerancia” jegyében, mi pedig kíváncsian várjuk, miféle toleranciáról lesz ott szó, mindenesetre addig is, amíg felfedik a részleteket róluk (melyekben ugyebár köztudomásúan az ördög lakozik), azért lássuk az érem másik, általuk eltakart oldalát, azt, hogy kik is voltak azok a (nyilván toleranciadeficites) orosz látók, akik szerint mégsem a tükör miatt ferde az orruk.

Kezdjük kutakodásunkat a „Korunk hőse” írójával, Mihail Jurjevics Lermontovval, aki mintha megérezte volna versében („Jóslat Oroszországról”) – 1830-ban! – a történelmi Oroszország általuk való pusztulását, 1917-et:

Eljő az év, hazánk jajgyászos éve,
Midőn lehull a cárok szép fejéke.
A vak tömeg alázatát felejti.
Halál és vér lesz százezreknek étke,
Ha gyermekeknek és az asszonyoknak
Éltét nem védi megdöntött törvénye.

Pestis kúszik elő a holttestekből.
Falvak közt vánszorogva, lopva öl
S kendőt lebbent, ha hívja áldozatát.
És százezrek halnak meg éhínségtől.
Tüzek villannak majd folyók tükrében,
Midőn hatalmas ember jár elől.

Felismered őt, mert szemed nem téved,
De fent karddal rád sújt és nem lesz vérted…
Jaj lesz neked! Nyögésed, vad sírásod
Nem hallja meg, mert téged meg nem érthet.
Borzalmas lesz sötét, nagy köpenyében,
Melyet befest pirosló, drága véred.

„Pestis kúszik elő a holttestekből”, írja Lermontov, rejtjelesen, „kódoltan” kifejezve mindazt, ami százharmincegy éve meg éppen Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijből nyíltabban tört fel, amiért orruk ferdeségéért a tükröt okolták, költő kortársát, A. G. Kovner-t így figyelmeztetve:

„Egyáltalán nem vagyok ellensége a zsidóknak, és soha nem is voltam. Ön a zsidó értelmiségre hivatkozik, de hát Ön is értelmiségi, és figyelje meg, mennyire gyűlöli Ön az oroszokat kizárólag csak azért, mert Ön zsidó, még ha értelmiségi is. Második levelében van néhány sor a hatvanmilliós orosz nép erkölcsi és vallási tudatáról. Az iszonyú gyűlölet szavai ezek, igen, a gyűlöletéi, hiszen Ön, mint okos ember meg kell hogy értse, hogy ebben a tekintetben (vagyis abban a kérdésben, hogy az egyszerű orosz ember milyen mértékben és milyen erőteljesen keresztény) Ön a legkevésbé sem kompetens ítélni. Én sohasem beszélnék úgy a zsidókról, ahogy Ön az oroszokról. Életem ötven éve alatt folyvást azt látom, hogy a zsidók, a jók is, a rosszak is, még csak egy asztalhoz sem akarnak ülni az oroszokkal, holott az orosz nem utál leülni velük. Ki kit gyűlöl tehát? Ki türelmetlen kivel szemben?”

Igen, ez volt akkor is, ma is a kérdés, és aki nem középiskolás vagy egyetemi szinten, hanem mélyebben merészel tájékozódni, aligha fog magához térni a rácsodálkozástól, hogy valaha az orosz értelmiség tisztánlátásuk miatt elhallgatott képviselői mind mennyire látók voltak, amiért Dosztojevszkijjel tudták, hogy „soha még nép hit nélkül, vagyis a jónak és rossznak fogalma nélkül nem volt”, és nem ők tehettek arról, ha a „rossz” fogalma tisztázásakor figyelmüket rögtön rájuk terelték, olyannyira, hogy a Lermontovhoz és Dosztojevszkijhez képest jóformán ismeretlen Peter Nyikolajevics Krasznov egyik regényében, az 1921-ben Berlinben megjelent „A cári sastól a vörös zászlóig” címűben, Oroszország tragédiájának fő okozóit szintén bennük látta. Regénye, amint írja Szémán István (Az új orosz irodalom, 1926) „a zsidó intrikáknak rajzában kiváló”, és mint volt kozákgenerális, „megrázó tapasztalataiból merítette négy kötetes regényének anyagát”, s nyilván ennek köszönhető elhallgatottsága, az, hogy az irodalomkritikusok sommásan kezelik, mint a mégoly kiváló Bonkáló Sándor is, aki könyve (Az orosz irodalom története, 1924) szerint „a forradalom igazi okait nem ismeri, minden bűnért a zsidóságot vádolja”, akit viszont ezért látó olvasói „második Dosztojevszkijnek és Tolsztojnak” tekintettek.

Végül ami pedig Alekszandr Szolzsenyicint illeti, „Együtt” címmel nálunk is megjelent két testes kötetében oroszokkal való együttélésük konfliktusterhes tapasztalatait dolgozta fel, és lássunk csodát: megjelenésekor nem tüntettek az „antifák”, nem szólalt meg a „168 Óra” és TGM se követelte a könyvárusító standok felborítását. Egyet tehát, úgy látszik, mégis megtanultak: a tiltás is reklám, jobb hallgatni, nehogy még Szolzsenyicin látókat toborozzon, vagy a mai moszkvai nacionalisták, helyette múzeumokat, fogadásokat kell tartani arról, hogy a tükör miatt ferde az orruk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.hu