Természetesen távol álljon tőlünk az ember belső mivoltáról való, csak a Teremtőnek kijáró ítélkezés, azonban a külsőről, amit művei mutatnak, nemcsak lehet, kell is ítélnünk, s ez aligha e lehet más, mint Illyés Gyula Janus-arca felfedése, vagyis annak megállapítása, hogy a százkét éve, 1902. november 2-án született költő-író látszólag a nemzeti ellenállás szimbólumembere, valójában a kádári gépezet támogatója volt.
A két világháború közötti megoldatlan birtokpolitika visszásságait leleplező szociográfiája (Puszták népe), „Ki a magyar?” című tanulmánya, népmesegyűjteménye, továbbá egyes versei, kiváltképpen az 1937-ben írt, évtizedeken át köteteiből mellőzött (a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1993-ban megjelent „összegyűjtött versei”-ben ellenben már szereplő) „A nagy kérdés” alapján sokak szemében mindmáig megingathatatlanul szimbólumembernek számít, hiszen az utóbbiban meglehetősen nyersen fogalmazott:
– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…
– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?
Azonban ha valaki elolvassa ugyanakkor „Naplójegyzetei”-t, alighanem mítosszá zsugorodik a „népem, hazám, nemzetem” megmentéséért hősies szellemi harcot vívó költőről-íróról kialakított mitikus kép, ugyanis tény, hogy a Kádár-rendszerben gyors egymásutánban megjelenő művei közül ténylegesen csak egyetlenegy akadt fenn az Aczél (Appel) György fémjelezte cenzúra hálóján, a „Szellem és erőszak”, amely 1978-ban látott nyomdafestéket (a Magvető Kiadó népszerű „Gyorsuló idő” sorozatában), de a kiadó csak tíz év múlva adta közre az alábbi magyarázattal: „Illyés Gyula könyvét tíz év késéssel adjuk közre. Magasabb szintről származó tilalom volt a várakozás oka. Tíz év múltán is elmondhatjuk: ez a könyv fontos dokumentuma egy nagy elme igazságért folytatott küzdelmének – tanúság és tanulság mindnyájunk számára.” Kései közreadása egyes kitételeinek köszönhető, amiért bennük a Beneš-dekrétumok elfogadhatatlanságára rámutatott, vagy amiért önrendelkezésünk mellett állt ki, mondván, hogy „a Szovjetunió épp annyit várhat el tőlünk”, hogy „sajátos problémáinkra: történelmi, földrajzi, etnikai helyzetünkből ránk maradt föladatainkra mi fordítsunk fokozott figyelmet és munkát.”
Ezen az egyen kívül többi, évtizedeken át megjelent művei viszont egyáltalán nem azt tükrözik, hogy Illyés a nemzeti ellenállás „szimbólumembere” volt, és hogy mennyire nem, mutatja „Naplójegyzetei”-nek sorozata, amiért is Beke Albert irodalomtörténész-kritikus eredetileg a „Kapu” 1991/3-4. számában megjelent elemzésében arra a kérdésre kereste a választ az Illyés-i életműből, hogy „van-e határ a diktatúra kiszolgálásában”, és ha igen, hol, rámutatva, hogy amíg Aranyról elképzelhetetlen lett volna, hogy „saját lakásában órákon át kedélyesen elpoharazgasson” Haynauval, addig Illyés Kádárral és Aczél-lal barátilag elbeszélgetett anélkül, hogy bármikor is „kényes kérdések”-et vett volna fel nekik.
1974. május 20-án kelt naplójegyzetében például ezt olvassuk:
„Délután küldönc nagy csokor virággal (szegfűvel): Kádár részéről. Este Kádár és Aczél. A csöngetésre késve érek az ajtóhoz, egy-két perccel fél kilenc előtt érkeztek. Kádár mintha testesebb volna, Aczél soványabb, sápadtabb. Kádár a lépcsőházi könyvespolcokra: – Ennyi könyv?! Majd ide járok könyvet vinni. Háromnegyed tizenegyig maradtak. Aczél közben jó, ha öt mondatot mondott. Hátradőlt a díványon, hosszú időkre a szemét is lehunyta. Kádárból jött a szó, de néha olyan halkan ejtette, hogy megkértem, beszéljen hangosabban.”
Ami a legszembeötlőbb, hogy beszélgetéseik tartalmáról Illyés feltűnően hallgat. Egy Kádárral való „futólagos utcai találkozás”-áról is csak annyit tudunk meg, hogy szóba került az erdélyi magyarság aggasztó állapota, és noha Kádár kijelentette, hogy Ceausescu „rengeteg bajt csinál”, mégis meddő maradt beszélgetésük, akárcsak a többi Aczél-lal, mert mindkettőjük elzárkózott a problémáknak már az őszinte feltárásától is, nemhogy megoldásától. Beke találóan jegyzi meg:
„Az egész jelenet [Illyés Kádárral és Aczél-lal való beszélgetése – If . T. L.] mélyen lehangoló: itt az alkalom, hogy Magyarország egyik vezető szelleme eszmét cserélhessen az ország első számú politikai vezetőjével, de a kísérlet kudarcba fullad. Egyfelől Kádár sem érti meg Illyés mondandójának lényegét, másfelől Illyés sem mer őszintén kitárulkozni, hiszen ’az egyetlen megoldást szóba sem lehet foglalni’ Így hát ’megint személyes kérdések’ kerülnek terítékre. Nem azért fulladt ez a találkozó [és a többi is mind – Ifj. T. L.] kudarcba, mert Kádár és Aczél aznap este éppen nem voltak az ilyen témára ráhangolódva, hanem mert erről a témáról egyébként is eltért a véleményük az Illyésétől.”
Noha 1974. április 27-i naplóbejegyzésében felveti a kérdést, „mit tehetnének a magyar vezetők, még ha úgy gondolkodnának is a magyarság kérdéséről, mint én”, vagyis valahol politikusainkat pojácáknak tartotta, de csak szigorúan baráti beszélgetésekben, miközben kifelé hallgatott bűneikről, sőt nem egyszer dicsérte őket. Nem tévedés, Aczél könyvének megjelenésekor megjegyezte: „Ne volna miniszter, hányan dicsérnénk. Azért, ahogyan miniszter.” Máskor arról ír, milyen okos, higgadt, emberséges és szerény, hiszen „ma is abban a háromszobás bérházi lakásban él, amelyet a börtönből való kiszabadulásakor kapott”, és egyetért egyik barátjával, aki szerint Aczél „biztosította az utóbbi évek jó levegőjét a művészi életben”.
Élete alkonyán ugyan Bessenyei Ferenc is megjegyezte, hogy ahhoz a szellemi légkörhöz képest, ami ma van, még az Aczél György-kori is jobb volt (persze a rossznál van mindig van rosszabb, sőt még rosszabb!), mondván, Aczél sokszor „fogta a fejét”, figyelmeztetve a művészeket egymás között, vigyázzanak, mit mondanak, mert „nem szeretné őket börtönben látni”, ez azonban korántsem igazolja Illyést, hiszen hiába jelenhettek meg magyar klasszikusok, ha megcsonkították őket, nem is szólva a meggyőződésért tönkretett karrierekről, megnyomorított életekről, nem is szólva az elmúlt húsz évben a magyar oktatást, könyvkiadást, művészi életet tönkretevő, a Kádár-korszakban még működő szellemi intézményeket is felszámoló vagy tengődésre ítélő utódairól: mindez Aczél nélkül nem következhetett volna be, akinek működése ellen azonban még álnéven sem lépett fel.
Igen, Illyés mintha mit sem tudott volna a kádári gépezetet működéséről, az 1956 utáni akasztásokról, az abortuszpolitikáról, nyoma sincsen a mindezek feletti való elemi felháborodásnak amúgy sem a nyilvánosságnak, csak önmagának szánt naplójegyzeteiben, ellenben annál inkább a hatalombitorlók iránt érzett lojalitásnak. 1974 szilveszter estéjét például Németh Lászlónál töltötte, többek között Déry Tibor, Borsos Miklós, Keresztury Dezső, Sinkovits Imre és Bibó István társaságában, s erről ennyit jegyzett fel: „Tánc az idén nincs. Most is fölhívja Aczélt a lakás, kézből kézbe adjuk a kagylót, hogy ki-ki jót kívánhasson neki.”
Természetesen távol álljon tőlünk az ember belső mivoltáról való, csak a Teremtőnek kijáró ítélkezés, azonban a külsőről, amit művei mutatnak, nemcsak lehet, kell is ítélnünk, s ez aligha e lehet más, mint Illyés Gyula Janus-arca felfedése, vagyis annak megállapítása, hogy a százkét éve, 1902. november 2-án született költő-író látszólag a nemzeti ellenállás szimbólumembere, valójában a kádári gépezet támogatója volt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
