Mindenszentek és halottak napja alkalom arra, hogy rádöbbenjünk, földi utunktól való végső elbúcsúzásunk létünknek legalább annyira értelme s célja, mint maga az élet, nem szégyen, nem végállomás, nem „átoksúly”, csak átmenet, hágó, melyen átkelünk az Örökkévalóságba, amiért is eleink nem alkudoztak Teremtőjükkel, megelégedtek a nekik rendelt idővel, mert, ellentétben korunk tömegemberével, nem voltak fogyasztó agymosottak, akik szánalmas harcot vívnak minden esetleges maradék évért, óráért, percért, hanem úgy igyekeztek élni, hogy – Juhász Gyula sorával – már a földön föltalálhassák a mennyet!

E sorok írója irodalomtörténészként legnagyobb nemzeti temetőnkben, a fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben évente kétszer (húsvétkor és Mindenszentek, halottak napja alkalmából) temetőlátogatásra invitál, ilyenkor is szembesítve a Krisztus kereszthalála óta változatlan végső élettanulsággal, azzal, hogy mi, amint méltatlanul elfeledett emigráns költőnk, Alföldi Géza írta, „a temetők népe vagyunk, csak a sírok ezre között érezzük jól és otthon magunk”:

Mi a temetők népe vagyunk.
Csak a sírok ezre között
Érezzük jól és otthon magunk.

Mi az élőket csak szidni tudjuk,
Akármit tett, gyúrni, gyalázni,
De a halottakat fölénk emeltük,
Szoborba öntettük, s tudtuk imádni…

Már ameddig, ugyanis látva sírjaink elhanyagoltságát, óhatatlanul juthat eszünkbe Gárdonyi Géza sírfelirata – „csak a teste” –, amelyben klasszikus tömörséggel fogalmazta meg Mindenszentek és Halottak Napja mindenkori, de különösen is kizárólag földi létünkre koncentráló korunkban létfontosságú üzenetét, azt, hogy puszta emberi ésszel is beláthatjuk lelkünk halhatatlanságát, amelynek tudata az emberi nem történelmével egyidős, ezért, hogy benne a kereszténység előtt és óta minden nemzet remélt valóságként, fizikai érzékünkkel nem láthatósága ellenére kétségtelen létről való meggyőződésként hitt, különösen is a „vészek hányta” magyar.

A hegeli dialektikán felnőttek hiába füstölögnek, az V. Lateráni Zsinat Istentől kinyilatkoztatott igazságként – dogmaként – már 1515-ben kimondta a lélek halhatatlanságát, mivel a legnagyobb teológusok, mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás, sohasem győzték eléggé hangsúlyozni, mennyire bizonyítható puszta emberi ésszel, logikával is létezése, amint ezt Schütz Antal „Dogmatiká”-ja követésével az alábbi három pontban összefoglalhatjuk.

Először, az emberi lélek önmagában fennálló, másra nem szoruló valóság: létmódját tekintve anyagtalan, nem áll fizikai részekből, így fel sem bomolhat: földi létünkben testre utalt ugyan, számos tevékenysége azonban teljesen szellemi természetű: a testen való felülemelkedés testtől független létet követel, ezért, hogy meglehetősen legyengült szervezetű egyének is kivételesen nagy szellemi teljesítményre, lelki tartásra lehetnek képesek.

Másodszor, mivel minden tevékenység hátterében a lét áll, ennek tartalma tekintetében az emberi lélek szellem, így vannak érzéki működés fölötti megnyilvánulásai (ilyenek az ítélet- és gondolatalkotás, vallási és erkölcsi eszményekhez ragaszkodás) melyek az igazság és az erkölcs világában teljesen időtlen élettartalmúak, így vég nélküli létre hivatottak, szemben a csak ön- és fajfenntartásra hivatottakkal, ezáltal az örökkévalósággal mit kezdeni nem tudókkal.

Harmadszor, Isten bölcsessége (az, hogy nem mondhat ellent önmagának) nem engedi meg legtökéletesebb alkotása, lelkünk megsemmisítését, továbbá igazságossága megkívánja, hogy a lelki és erkölcsi értékek kiteljesedjenek, márpedig ezekre sokszor nem kerül sor földi pályánkon, így a teljes igazságra és boldogságra vágyódásunk csak testi sarunk levetése után, tehát az örökkévalóságban, a soha meg nem szűnő létben lelhet kielégülést.

A tudós dogmatikus fenti bizonyítását a jeles apologéta, Franz Spirago Katekizmusa alapján hét pontban képletesebben megvilágíthatjuk.

Először, mindannyian Teremtőnktől kapott ösztönnel vágyódunk a tökéletes boldogságra, amely azonban a földi életben az összes élvezettel sem elégülhet ki, ám ha azután sem, rosszabbul járunk az ettől mentes állatnál is, hiszen akkor Isten nem igazságos, hanem igazságtalan volna.

Másodszor, ha lelkünk mulandó volna, akkor a legnagyobb gonosztevők bűnhődés, a legnagyobb jótevők jutalom nélkül maradnának, ami ismét csak ellenkeznek Isten igazságosságával és tökéletességével: mivel fő tulajdonsága az igazságosság, a lélek szükségszerűen örökkévaló.

Harmadszor, öntudatunk, emlékezetünk, lelkiismeretünk testünktől (annak lényeges tagjai elvesztésétől és egész anyagának hétévenkénti kicserélődésétől) függetlenül is megmarad: kell tehát léteznie benne egy olyan valóságnak, mely tőle és változásaitól függetlenül halála után is fennmarad.

Negyedszer, szellemünk korunk előrehaladása és testünk törékenysége ellenére is megmarad, amint ezt a tudományos és művészeti élet nagyjainál gyakran tapasztalhatjuk, tehát rendelkezünk egy tértől és időtől, tőlünk, körülményeink módosulásaitól teljesen független állandósággal, lélekkel.

Ötödször, minden tapasztalat azt mutatja, hogy értelmünk annál élesebbé, akaratunk annál erősebb lesz, minél jobban fegyelmezzük önmagunkat, mindjobban függetlenedve környezetünktől, ebből következően szellemünk akkor teljesedik be, ha megszabadulunk testünktől halálunk után.

Hatodszor, ahogyan álmainkban látunk, hallunk, beszélünk, noha szemünk, fülünk, szánk nem működik, úgy halálunk után is lesz további, kizárólag lelkünk általi – tehát nem érzékeink, a megismert természettudományok, hanem azokon kívüli, számunkra ismeretlen törvények szerinti – életünk.

Hetedszer, ahogyan a természetben semmilyen anyag, a legapróbb porszem sem semmisül meg – legfeljebb alakilag változik, de mennyiségileg megmarad – úgy testünk, mint lelkünk hordozója – sem: halálával szellemünk éppúgy nem vész el, miként az orgonista halálával művészete sem.

Mindezekből belátandó, hogy a lélek halhatatlanságának tudata az emberi nem történelmével egyidős, ezért, hogy benne a kereszténység előtt és óta minden nemzet remélt valóságként, fizikai érzékünkkel nem láthatósága ellenére kétségtelen létről való meggyőződésként hitt, különösen is a „vészek hányta” magyar, tudva Szózatunk költőjével:

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Mindenszentek és halottak napja tehát alkalom arra, hogy rádöbbenjünk: földi utunktól való végső elbúcsúzásunk létünknek legalább annyira értelme s célja, mint maga az élet, nem szégyen, nem végállomás, nem „átoksúly”, csak átmenet, hágó, melyen átkelünk az Örökkévalóságba, amiért is eleink nem alkudoztak Teremtőjükkel, megelégedtek a nekik rendelt idővel, mert, ellentétben korunk tömegemberével, nem voltak fogyasztó agymosottak, akik szánalmas harcot vívnak minden esetleges maradék évért, óráért, percért, hanem úgy igyekeztek élni, hogy – Juhász Gyula sorával – már a földön föltalálhassák a mennyet!

A „felvilágosodás”, a francia forradalom óta azonban már egyre kevésbé van ez így, ezért egyre ismeretlenebb a meghitt halál. Arthur E. Imhof „Elveszített világok” című könyvében például a párizsi Église des Saints Innocents (Aprószentek Templom) előtti, a Krisztus születése utáni tizedik században létrejött temetőről egy flamand festőművésznek a tizenhatodik században készült képét nézve felteszi a kérdést, hogy általa vajon

„kaphatunk-e tömörebb s egyben hatásosabb bizonyítékot az élők és holtak egységére, hogy halál és temetés csak puszta hágó az evilági véges és a túlvilági örök élet között, hogy a köznapi, rövid és mindenféle fontos és kevésbé fontos, komolyabb és közönségesebb tevékenységből álló teljes életünknek földi része Isten zavartalan dicsőségében folytatódik? Nincs az a halott, bármily csekély figyelemre méltatták is földi életében, aki csak úgy nyomtalanul eltűnne. Hasonlóan ahhoz, ahogy az elhantolt teteme továbbra is ott pihent az élők sürgése-forgása közepette, csontjait is magától értetődően hozzátették ahhoz a közöd halomhoz, ahol elődeiét már feltornyozták, így ott volt a helye más, szintúgy a feltámadásra és az örök üdvösségre várakozók között. Az egész temető ugyanis „inkább hasonlított egy köztérhez”, ahová sokan csak azért jöttek, hogy „lássanak valamit, vagy magukat láttassák, hogy barátokkal és ismerősökkel találkozzanak, hogy híreket szerezzenek és terjesszenek, hogy valamit elmeséljenek vagy meghalljanak, hogy más gyerekekkel játsszanak, de azért is, hogy kolduljanak, vagy felebaráti szeretettől vezérelve alamizsnát osszanak, hogy kutyájuk dolgát végezze, vagy hancúrozzanak és birkózzanak, vagy csak kedvükre csatangoljanak, sétafikáljanak”, szóval „kitűnő hely volt ez arra, hogy szüntelen szem előtt legyenek s így senki se feledje minden élő közös sorsát: Ember, gondolj saját halálodra!”

1785-ben azonban „higiéniai” okokra hivatkozva bezárták a temetőt a templommal együtt, elegyengetve területét, mellyel a szerző szerint megindult „az a részünkről haladónak tartott fejlődés, amely száműzte az élők szeme elől és környezetéből a haldoklást és a halált: előbb a temetéseket és a halottakat tüntették el a város szívéből – valahová a település szélére vagy asz akkori városfalakon kívülre –, majd a haldoklókat és a holttesteket az élők lakóházaiból az utolsó hónapokra, hetekre, napokra, órákra az erre a célra berendezett helyre, s végül a haldoklást és a halált űzték ki még a gondolatainkból is.”

Ám nemcsak a haldoklást és a halált űzték ki gondolatainkból, hanem egyenesen a holtakról való emlékezést is, annak tudatosítását, hogy még földi véghelyük, azaz sírjuk is mennyire kifejezte életüket. A fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik például Pethő Sándor (1885-1940) történész-publicista és Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész síremléke. Az előbbién azt olvassuk, hogy „küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon”, az utóbbién pedig neve, minden jelige nélkül, egy alvó oroszlánszobron olvasható.

„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – hirdeti „Nemzeti dal”-unk. Leborulnak, mert olyanokat takarnak, akik valóban MAGYAR országért küzdöttek. Mindenszentekkor és halottak napján reájuk emlékezve higgyünk abban, hogy feltámadnak még az alvó oroszlánok, bármennyire is szomorú mementó addig számunkra a költő címadó sora: „A temetők népe vagyunk, csak a sírok ezre között érezzük jól és otthon magunk.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.hu