Október 23-án nem egy, hanem két évfordulóra emlékezhetünk egyszerre: 1456-ban ezen a napon vált el Nándorfehérvár hőse, Kapisztrán Szent János teste lelkétől, 1956-ban pedig e napon kirobbant felkelésünkkel bebizonyítottuk a nagyvilágnak, hogy nem akarunk tovább a minden civilizációt és moralitást megölő bolsevizmus gyarmata maradni: mindkét évforduló örök mementó, mert emlékeztet arra, hogy ha egyet akarunk, együtt dobban a szívünk, csodákat művelhetünk!

Tompó testvér Corvin-közi beszéde

Hírportálunk főmunkatársa a Pax Hungarica Mozgalom történelemidéző, egyúttal az ötvenhat éve történtek tanulságait megfeleléskényszer nélkül megfogalmazó, mintegy ötezer fő előtt 2012. október 23-án a Corvin közben megtartott megemlékezésén elhangzott beszédét alább közöljük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, drága magyar testvéreim, emlékezők!

Október 23-án nem egy, hanem két évfordulóra emlékezhetünk egyszerre: 1456-ban ezen a napon vált el Nándorfehérvár hőse, Kapisztrán Szent János teste lelkétől, 1956-ban pedig e napon kirobbant felkelésünkkel bebizonyítottuk a nagyvilágnak, hogy nem akarunk tovább a minden civilizációt és moralitást megölő bolsevizmus gyarmata maradni: mindkét évforduló örök mementó, mert emlékeztet arra, hogy ha egyet akarunk, együtt dobban a szívünk, csodákat művelhetünk!

Amint már az európai gondolkodás nagyjai közül Arthur Schopenhauer reávilágított alapművében, a „Die Welt als Wille und Vorstellung”, „A világ mint akarat és képzet” címűben, az egyéni és közösségi akarat egyaránt ösztönös, harctól egyenesen elválaszthatatlan törekvésünk, amely mindig a hiányból, meglévő állapotainkkal szembeni fájdalmas elégedetlenségünkből származik, és mindaddig, amíg ki nem elégült, új törekvések kiindulópontja, elvégre, ahogyan Ady Endre írta,

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban, vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Egész kontinensünk, benne hazánk történelme olyan fordulópontjainak, mint a két ötvenhat, megértéséhez ezért alighanem ezek a költő igék adják a kulcsot: 1456-ban az oszmán birodalom váltott ki eleinkből elégedetlenséget és fájdalmat, 1956-ban pedig a nálánál ezerszer veszedelmesebb, minden civilizációt és moralitást megölő bolsevizmus.

A bolsevizmus, ahogyan ma a globális világ cionista hatalma, gyökereinktől akart megfosztani, ezért, hogy az ötvenhatos hősöknek a hazaszeretetből örök példát adó második világháborús honvédjeinknek aligha lehetett más kívánalma, mint elfeledett költőink közül Alföldi Gézáé, az, hogy „csak a gyökér kitartson!”:

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája
deszkakunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom,
motyogott nagyapám –
Nem lesz baj gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nőt a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bír nőni tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezer éves, öreg diófája.
Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon dió, levél, ágak:
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!

Igen, ma sincsen más feladatunk, mint a Tűz csiholása, a gyökerek ápolása, hiszen a mára már a mentális létünket is megsemmisítéssel fenyegető cionista-szabadkőműves világhatalommal minden nemzetnek a saját azonosságtudata megőrzésével és egységes akaraterővel természetjogi kötelessége szembeszállnia, felszámolva a megosztó pártérdekeket, együttes szívdobbanással csodákat művelve.

Ehhez adjon erőt mindnyájunknak Kárpátokon, Királyhágón innen és túl a Történelem Ura s a Magyarok Nagyasszonya, úgy, mint ötvenhat éve, amikor népünk, amint Hornyák Tibor megfogalmazta versében,

„egy dobbanó szív lett
bilincsét tépő óriás, melyben vérré vált
milliók fájdalma, őseink erénye
ezeréves hazánk múltja és reménye”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info