Ha van írónk, akinek műveit bárhol felütve mai valóságunkat megvilágító mondatokba ütközünk, akkor Szabó Dezső valahogy feltétlenül közéjük tartozik: regényeiben, elbeszéléseiben, s nem utolsósorban „Ludas Mátyás Füzetek” című publicisztikai sorozatában nem győzte minduntalan hangsúlyozni, hogy „hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért”, vagyis hogy egyéni és közösségi szinten miként lett egyként úrrá rajtunk a mortalitás a moralitás helyett.

Minderről drámai erővel számol be különösen két levele. Az egyiket 1911-ben írta gróf Tisza István földbirtokos úrnak, Magyarország miniszterelnökének, a tanári bérek emelését kívánva, leszögezve benne, hogy igenis

„hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát. Nagyméltóságod szereti a hazát a maga módja szerint (tízezer jóllakott, húsz millió éhes idealistával), mi a magunk módja szerint (minden becsületes munkát gond nélküli, elégedett élet illet meg”.

A másikat 1923-ban a tisztviselőkérdésről, rámutatva, mikor van és mikor nincs helye a hatalommal szembeni lojalitásnak (amelyért mellesleg dr. Töreky Géza államügyész kétévi fegyházra és 100 000 korona pénzbüntetésre ítélte s csupán ügyvédje fellebbezési beadványainak volt köszönhető, hogy a harmadfokú tárgyaláson az ítélete egy hónap felfüggesztettre és 50 000 koronára mérsékelték): ebben egy helyzetét tűrhetetlennek tartó tanár panaszlevelére válaszolva azt írta, hogy egyenesen csak azt kapják, amit megérdemelnek, amiért, hasonlóan az amerikai regények azon rabszolgáihoz, akik kizsákmányolóik mellé állnak, akárhányszor megkorbácsolják is azok őket, amiért nem teremtették meg „az összes dolgozó kéz és dolgozó agy egyetemes szolidaritását az országban”: „Az Önök hazaáruló baromi idealizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva idealizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia. Az ember lényegileg ragadozó állat, s kisebb bűnös az, aki rabol: a nagy bűnös az, aki rabolni enged. A bekövetkezett tragédiákért, a szétdarabolt országért, a kirabolt magyarságért a felelősség nagy része Önöket terheli.”

Mindkét nyilatkozata megmagyarázza, miért volt számára az erkölcs az élet, a politika egyedüli alfája és ómegája, miért, hogy nem ismert más mércét, mint a jézusi parancsot („Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené” (Mt 22, 21)), amelynek hiányát személyes életében is, főleg a munkáiért járó szerzői jogokat úgyszólván semmibe vevő kiadók vele kapcsolatos magatartásában annyiszor megtapasztalta, olyannyira, hogy erről a „Ludas Mátyás Füzetek” 8. számában 1935-ben közölt „napi jegyzet”-ében így vallott:

„Egy kis természetrajzi tanulság. Mióta megint van egy ablakom a lelkek felé: megint garmadával kapom a leveleket. Ezek a levelek általában rajongók, ziláltan lelkesek és legtöbbször: legalább még egy szál füvet akarnak kaszálni az én tarlómon.

Így például naponta ilyen ajánlatokat kapok: – Mester, én rajongok Önért. Én vagyok a legrajongóbb rajongója. Műveit könyv nélkül tudom. Ezeket a műveket világgá akarom propagálni. Engem nem üzleti szempontok vezérelnek, hanem rajongás a Mester iránt s a magyar irodalom szeretete. Mester, adja nekem Segítség! című regénye német fordítási jogát.

Vagy húsz ilyen levél van az asztalomon. Csak abban különböznek egymástól, hogy más-más művem kérik fordításra, hol olasz, hol francia, hol más nyelvre.

E levelek elolvasása után felkiáltottam: Szüret! Végre meg van oldva megélhetésem felette rozoga problémája. Tanulékonynak áll a világ.

Van a Vár oldalán egy pompás bérpalota. Egy építész tulajdona, aki maga építette. Harmadik emeletén e háznak csoda háromszobás lakás van, erkélyekkel, ablakokkal a Dunára, az egész Budapestre. Az Isten is nekem gondolta ezt a lakást. Belibbentem az építész irodájába, tótágast álltam, kezdtem:

– Mester, maga a világ legnagyobb építésze. Én rajongok a maga építési művészetéért. Adja nekem át tíz évi lakásra azt a harmadik emeleti lakást. Engem nem üzleti szempontok vezérelnek és esküszöm, hogy a tíz év alatt egy fillér lakbért nem fogok fizetni. De boldog képemen mindenki látni fogja, hogy milyen nagyszerű érzéseket vált ki az Ön építő művészete az emberből. Ó Mester…

Az építész a telefonhoz ment és már le is tárcsázta a mentőközpontot. Búsan elléptem. De nem csüggedtem. Beállítottam egy Roham utcai hentes-mészároshoz. Új tótágas, új zengzet:

– Mester, maga a világ legnagyobb hentesművésze. Én rajongok a maga művészetéért. Engem nem üzleti szempontok vezérelnek, adjon nekem egy prágai sokát…

– Menj fiam, hívd ide a rendőrt a Krisztina tér sarkáról – szólt a hentes inasához. Aztán próbálkoztam a péknél, a szabónál, a cipésznél, a kalaposnál, a kesztyűsnél, a papírkereskedőnél stb. Mindenütt ugyanazzal a sötét jellegű eredménnyel. Csak éppen hogy haza tudtam cipelni a testi épségemet.

Otthon úgy tettem, mint az oxfordi pietisták: leültem, csendet parancsoltam magamra. Megkérdeztem a Csendtől: mi az értelme mindennek? A Csend ezt felelte:

– Fiam, ne engedd, hogy bármily szép frázis leple alatt palivá készítsenek ki. Az áru: anyagba tömörített munka, melyet becsületesen meg kell fizetni. A szerzői jogok és így a fordítási jog is: áru, azaz tömörített munka, tehát: azt is becsületesen meg kell fizetni. Te neked épp úgy kell táplálkoznod, öltözködnöd és laknod valahol, mint az építésznek, a hentesnek, a péknek és más kétágú ideálizmusnak. Hogyan kívánhatják hát éppen a te árudat potyára? Ha valaki le akarja fordítani valamelyik művedet, kerítsen előbb egy kiadót, fizettesse meg vele neked a fordítási jogot, aztán spriccelhet a szív-slagjával addig, amíg jól esik. De hogy éppen a te sok viharba tört, sokszor megrabolt hajódra menjen valaki potyázni, az igazán piszkos dolog, még ha szívvel kandírozza is körül a szándékát.

Ezt mondta a Csend. Ha valaki haragszik érte, ne rám, hanem az oxfordi piétistákra haragudjék.”

Idézett sorait, különösen is hetvennégy évvel ezelőttieket olvasva aligha csodálhatjuk, hogy mindmáig várat magára az életében annyiszor megjövendölt magyar feltámadás, elvégre ma sincs más maradandó morális mérce, mint amit ő mutatott, vagyis hogy mindennek ára van, elvégre „hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info