Állandó panasz, hogy a protestantizmus vezető képviselői szavainak – mindenekelőtt etikai és nemzeti sorskérdéseinkben – már nincs sava-borsa, azonban ez nem mindig volt így: a százharminc éve, 1882. szeptember 29-én Bánffyhunyadon született, 1975. augusztus 6-án Budapesten elhunyt Ravasz László református püspök, teológiai tanár könyveiben mindvégig övetkezetesen szembeszállt a liberalizmussal, így ennek jeleként különösen „Gondolatok” című, 1925-ben megjelent kötetében olvasható igazságai méltán szolgálhatnak iránytűkként ma is hívei számára, így legfőképpen az, hogy egyértelműen elutasította a szabadságot öncélnak tekintő liberalizmust, s hogy „magyarnak lenni ma annyit jelent, mint bűnt bánni, megtérni, kiengesztelődni és mindenekfölött hinni, különbnek lenni, hont foglalni, újraélni egész történelmünket”.
Legnagyobb érdeme alighanem az, hogy egyértelműen elutasította a szabadságot öncélnak tekintő liberalizmust: „Sokan azt hiszik, hogy a szabadság minden, a szabadság az egyetlen cél, eszmény, minden értéknek a foglalatja, pedig a szabadság csak előfeltétel, csak kezdet: a puszta telek, amelyre még építeni kell. A szabadság még csak azt jelenti, hogy nincs akadálya a belső fejlődésnek, tehát a szabadság csak feltétele az életnek, de még nem maga az élet. Nagy és drága dolog, mert nélkülözhetetlen, de csak felséges bíborpalást, amelyhez még egy fejedelem kell: ez a fejedelem az erkölcsi érték. Hiszen az őserdőkben is van szabadság, talán nagyobb, mint bárhol másutt, de mit ér ez a szabadság, ha nincs gondolat, nincs ideál, nincs feladat, nincs munka, egyszóval, nincs erkölcsi érték, amely e szabadságban megvalósuljon.” Ilyetén a szabadság egyenesen „a kiválasztottság dimenziója, a kiválasztottság pedig nem egyéb, mint örökkévaló értékek hordozására szóló megbízatás”.
Azt is helyesen ismerte fel, hogy az erkölcsi értékeket nélkülöző rendszereket, kiváltképpen „a szocializmust az jellemzi, hogy féligazságai, de egész emberei, az evangéliumot pedig az, hogy egész igazságai, de fél emberei vannak”: az előbbiek hiába hirdetik, hogy Kánaánná varázsolják földünket, az „nem lesz menny soha”, az utóbbiak viszont tudják, hogy így is „felfoghatja s visszaverheti a mennynek a fényét és általvezethet oda”.
Megszívlelendő igazsága továbbá, hogy nincs igazi szellemi érték lelki műveltség nélkül, így „egy egyszerű hívő, ki a Bibliáján és a kis kátéján nem lát túl, de ami azokban van, azt lelke mélyén átélte, sokkal többet tud az élet értelméről, céljáról, értékéről, a világ lényegéről és a dolgok ősjelentéséről, mint akárhány doctor philosophiae”, elvégre „egyetlen jó tettben több bölcsesség van, mint a legmélyebb filozófiában”.
Végül az örök kérdésre, mi a magyar, mit jelent magyarnak lenni, Széchenyi hitével felelt: „Magyarnak lenni önmagában még sem nem végzet, sem nem dicsőség, hanem feladat: minél nagyobb, nehezebb feladat, annál drágább, annál gazdagabb ajándék. Magyarnak lenni ma annyit jelent, mint bűnt bánni, megtérni, kiengesztelődni és mindenekfölött hinni, különbnek lenni, hont foglalni, újraélni egész történelmünket.”A következetes antikommunizmusa miatt 1948-ban félreállított református főpásztor iménti igazságai méltán szolgálhatnak iránytűkként ma is hívei számára.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
