A százkét éve, 1910. szeptember 29-én Bissén született (és 1941. június 15-én Gyalun elhunyt) Sértő Kálmán Erdélyi József és Sinka István mellett huszadik századi nemzeti költészetünk mindmáig egyik legelhallgatottabb alakja, noha egykor rajongtak verseiért.
Szeretem Sértő Kálmánt, mert a magyar népből jött, két holdas baranyai szegényparaszti család harmadik gyermekeként, Ady „népért síró, bús bocskoros nemes”indulatával, elhatározva, hogy (költő barátja, Gellért Vilmos szavaival) „nem fogja meg többet se a kaszát, se a kapát, mégis dolgozni fog, méghozzá annyit, amennyit csak tud. Az írás lesz az ő ekéje és felszántja vele ezt a keserű magyar földet, hogy nyíljon benne virág is a népnek.”
Van erőm, mint bárki másnak,
Ki kaszál a réten,
Vagy patkányok közt szenet fejt
Lenn a bányamélyben.
Tudok enni, mint a sáska,
Ha van, hogyne tudnék,
Természetes, hogy én akkor
Dolgozni is tudnék.
De amíg mások jól laknak,
Kik nem dolgoznának,
Ne kínáljanak szerszámot
A Sértő Kálmánnak.
Parasztságát kiheverte,
Átlát a világon.
Szegény tücsköt ne tapossák,
Csak hadd muzsikáljon…
Szeretem, mert nem tűrte, hogy Hatvany (Deutsch) Lajos és Klár Zoltán sajtóhatalma, a már akkor is a legnagyobb tehetségeinket kirekesztő marxista vagy „polgári” szalonok és színpadok árvalányhajas kalapban táncoló, bőgatyába beöltöztetett falusi bohócként, ripacsként lejárassák:
Paraszt vagyok, de nem paraszt költő,
Költő, ha van, egy lehet csak, költő,
Nincs úri költő, paraszt poéta,
Aki annak szólít, bitang, céda…
Nem járok én gatyában, csizmában,
Nem árulok verset a vásárban,
Árvalányhaj, pedig arra tellett,
Még sohasem volt a kalapom mellett.
Ha én a parasztról sokat írok,
Az azért van, mert csak érte sírok,
Nem sírok én egy papért, se grófért,
Még annyit se kártékony zsidóért…”
Szeretem, mert tengernyi megaláztatás után, 1938-ban lélegzetelállító bátorsággal szakított a baloldallal (erről részletesebben beszámol „Köpönyegforgatás” című írásában: Összetartás, 1938. június 5.), Hatvany (Deutsch) Lajossal, Ignotus-szal (Veigelsberg Hugóval), így élete utolsó éveiben költőként s emberként is felnőtté vált, és állta a sarat, amikor egykori kenyéradói „bitang”-nak mondták, akik mindent elkövettek, hogy még a neve se maradjon fenn az utókornak:
Mikor utolsó rohamra megyünk
Völgybe hegyeket temet a szelünk
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk.
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a nap,
Bocskoros sereg a fűbe harap.
Elvett jogokat százszor elveszünk
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Szeretem, mert Trianon fájdalmát a megszállás alá kerültek lelkiségével élte át, amikor 1938-ban, az Első Bécsi Döntés révén visszatért felvidéki területekre való bevonuláskor így vallott:
Ott egyem meg a harcmezőn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg
hősen, az Úristen előtt…
Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán…
Szeretem, mert megfogadta Arany János minden magyar költőnek adott
tanácsát: „költő az legyen, mi népe”, és Petőfiét: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját
fájdalmad s örömed / Nincs rád szüksége a világnak / Azért a szent fát félretedd.” A hazát, miként Apáczai Csere János (Németh László róla írt drámájában), a csillagokban látja, a magyarság egyszerre természetes és természetfeletti gondolkodásában, „Csaba útján” járva:
Földön nem akarok senki, semmi lenni,
De Csaba útjára fel akarok menni.
Kiröppent lelkemmel ott csillaggá válni,
Csillagtestvérekkel egymásra találni…
Csaba útja alatt büntetlenül járok,
Igazabban, mint a sok úri betyárok,
Öt ujjam a fésűm, csendes tó a tükröm,
Sóhajomat mindég ősz anyámnak küldöm…
Ha el is indulok kocsmába, vagy lányhoz,
Hasonló vagyok az elhervadt virághoz,
A Tejútat nézem, arra vágyok, arra,
Onnan könnyezni le a szegény magyarra…
Szeretem, mert legjobb verseiben érzem népmeséink, balladáink ízét, Szenczi Molnár Albert, a kuruc énekesek, Csokonai, Arany, Ady (nem liberális megbízói megrendelte, hanem ihletett versei tükrözte) hitét és önfegyelmét, a magyar nő, a falu csaknem vallásos tiszteletét, miként a kisemmizett és megalázott magyarok millióinak szenvedései kiváltotta, soha el nem múló fájdalmat is:
Mert nem születtem grófgyereknek,
Címer nem volt a pelenkámban,
Tán azért nem volt máma étel
Huncut Pesten a lázas számban.
Vagy mivel én nem vagyok zsidó,
Azért kell nékem itt koplalni?
Nagy hírnévvel már alig győzöm
A ködös levegőt harapni…
A hentes kirakata előtt
Káprázó szemmel búsan állok,
Péküzletbe is bekacsintok,
Harapnivalót kívánok.
Míg öreg méltóságos urak
Finnyásan eltolják az ételt,
Megenném már a rabkosztot is,
Hogy legyen a bendőm kibélelt…
Fiatal vagyok, most kellene
Harsogó friss vidáman enni,
Mert éhesen már megutálom
A fénylő napot is szeretni.
Alig van erőm utcán a sok
Jóllakott zsidót kikerülni,
Be kár egy jó magyar költőnek
Aszfalt sarában elmerülni….
Szeretem, mert – ahogyan Várkonyi Nándor irodalomtörténész rámutatott –
„boszorkányosan éles” pillantásaival „olyan dolgokat tud meglátni, amiket magunk
soha észre sem vettünk volna” (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942), amiért a képzeteknek, hangulatoknak, színeknek éppoly mesteri megörökítője,
akárcsak Ady Endre vagy Szabó Lőrinc:
Gazda emeli fel a konyhaküszöbön
Barna bütyökbimbós, vöröslángú kezét,
Aztán megvakarja, csak amott fültövön,
Minden kerekével gondolkodó fejét,
Lepényszagot érez.
Hajló menyecske kezében lapátnyél
S kiveszi a pettyes túrós-kapros lángost,
Tejföl-esőt hullat rá a liba tolla,
Nevetnek egy színes, boldog szivárványost:
Aztán törik.
Szeretem azért is, mert felismerte, hogy a marxizmus, a liberalizmus és a kapitalizmus
posványától egyedül a krisztusi erkölcsre, a magántulajdon szentségére, a hivatásrendiségre és a nemzeti öncélúságra épülő hungarizmus képes teljesen megszabadítani nemzetünket, emberi tartásáért, amellyel hungarista meggyőződése mellett mindhalálig kitartott, amiért felnézett Szálasi Ferencre, valamint Fiala Ferencre, az „Összetartás” legendás főszerkesztőjére (elsősorban neki köszönhető összegyűjtött versei 1942-ben a Centrum Rt. gondozásában való megjelenése), amiért hű maradt a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalomhoz, amelynek Szent László királyunktól eredő jelvényét, a nyilaskeresztet, büszkén viselte, és végrendeletében meghagyta: „ha meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy nyilaskeresztet”, amiért így írt Szálasi Ferenc egykori helyettesítőjének, Hubay Kálmánnak:
A hazáról sokat beszéltek
Rossz magyarok az ég alatt,
Magyar hite, mint virágszirom
A szívről már-már leszakadt
Üldöztek bennünket a zsidók
Újságban, bankból egyaránt,
Mert új irányt szabtunk magunknak
Rögös úton egy hős irányt…
Magunk kikelt, már bokrosodik,
Tanúja sok új temető
Hogy hány ifjú holt Felvidékért,
Hány hungarista felkelő.
Rábízták magukat a szélre,
Nem várta őket áldomás,
Bús volt a kísérőzenéjük:
Az őszi varjúkárogás…
Itt hagyták drága lányok csókját,
Álmot, tervet, ölelést,
Az árva arcú szélcsapatok
Megcsinálták a fölkelést.
Lerántotta a rögre őket
A szívre vadászó golyó,
Aki titkon tud sírni értük
Az tovább álmodni való…
Tovább kell élőknek álmodnunk,
Hinni, mert készül valami,
Nem járja már itt sok magyarnak
Mindég könnyét ontani.
Hős szó kell nékünk, nem hazugság
Azt izenik a temetők,
Parancsot virágoznak nékünk
A porladozó felkelők…
Bízom ugyanakkor abban, hogy korunk – tűnjék bármennyire is apokaliptikusnak,
mégis csak – olyan, mint volt valaha a Nyugat-Római Birodalom bukását követő népvándorlás: átmeneti kor, és ahogyan hosszú évszázadok után a középkorban előkerültek az ókor féltve őrzött kincsei, ez lesz a sorsa majdan Sértő Kálmán verseinek és elbeszéléseinek is, és akkor mind többen fogják szeretni, annyira, amennyire ő szerette az életet, vágyva nemzetünk feltámadására Isten segedelmével, hiszen, mint legkedvesebb zsoltára hirdeti (a 90., Szenczi Molnár Albert fordításában):
Te benned bíztunk eleitől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékinknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
