Közhelyként elkönyvelt, mégsem tudatosult igazság, hogy nem vész el nemzetünk, amíg van életereje, amíg a mindnyájunkat valamiképpen mindig is jellemző hibáink legyőzése jeleként van életerőnk, vagyis Isten törvényeinek követésével hitünk önmagunkban, ha ezáltal átérezzük költőnkkel, Sajó Sándorral, hogy ‘túl minden bún, minden szenvedésen / Önérzetünket nem feledve mégsem, / Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, / Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!’.
Ennek tudatos megéléséhez természetesen a legelső feladat, hogy megpróbáljuk minél hathatósabban legyőznünk nemzeti hibáinkat: amint, elsősorban gróf Széchenyi István művei alapján, Horánszky Nándorné Nagyrévi Czike Kornélia tanárnő kitűnő vezérfonala (Mindent a gyermekért! Gondolatok a nemzetnevelésről, 1943) egybefoglalta, ezek a következők:
1. Mindegyikünk első akar lenni, vezető állásba kerülni, különben szárnyaszegett madárnak tekintjük önmagunkat.
2. Felfuvalkodottak, önhittek, gőgösek, túlságosan individuálisak vagyunk, rendszerint részletekben elmerülők.
3. Nem vagyunk a helyünkön, hajlamosak vagyunk egyéni rátermettségünk ellenére való hivatást választani.
4. Nincs összetartás bennünk, testvéri érzés, jóindulat egymás iránt, van viszont állandó áskálódás, kenyéririgység.
5. Rendszerint meghunyászkodunk, nem állunk helyt azért, amit teszünk, hanem helyette gyáván megfutamodunk.
6. Gyökérnélküli lángolással kezdünk munkához, de kicsinyes, önös érdekekből hamar abba is hagyjuk.
7. A társadalmi különbségeket nem tudjuk áthidalni, elfogadni, hogy gazdagok és szegények mindig is lesznek.
8. Örökösen cím- és rangkórságban szenvedünk, ranglétrára mindenáron felkapaszkodók, álláshalmozók vagyunk.
9. Fékezhetetleneknek, kevésbé kitartóknak bizonyulunk, nem vetünk gátat sem örömeinknek, sem bánatainknak.
Mindezek mellett ott állnak persze ellenpólusként erényeink, melyek révén szentek és tudósok galériáját nyújtottuk, megmutatva a nagyvilágnak képességünket családi életünk makulátlanságával, uralkodóink lovagiasságával, hadvezéreink vitézségével az Aquinói Szent Tamás kifejezte ‘erkölcsi jó cselekvésére’ (habitus operativus bonus), értelmi erényként fogékonyságunkat a bölcsességre (sapientia), az értelmességre (intelligentia), tudományra (scientia) és ügyességre (habilitas), akaratunk erkölcsi erényeként az igazságosságra (iustitia) – vagyis hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár (suum cuique) -, tisztaságra (castitas), önuralomra képesítő mértékletességre (continentia), a bajokkal, akadályokkal szemben tanúsítandó erősségre (fortitudo).
Az imént ismertetett hibák és erények nagy tudója, a piarista Schütz Antal nem véletlenül mutatott rá művében (Magyar életerő, 1940), hogy életerőnk felgerjesztéséhez elengedhetetlenül szükséges persze a nemzeti elit kinevelése, a ‘legderekabbak uralmá’-nak eljövetele:
‘Arról lehet vitatkozni, mi a legjobb kormányforma, de a józan logika csak egyet ismer el: az arisztokráciát, a szó eredeti értelmében, ami annyit jelent, hogy a ‘legderekabbak uralma’. Ez az arisztokrácia, a válogatottak rendje, az elit, az a társadalmi réteg, amely hivatva van tudatosan hordozni és őrizni a nemzeti öntudatot, felelősséget és a nemzeti lelkiismeretet.’
Ezt a (szerinte nálunk valójában soha ki nem alakult vezető) réteget azonban, teszi hozzá, korántsem lehet iskolákban felnevelni azok határai miatt (hiszen ‘nincs az a bűvész, aki vályogból márványszobrot tud faragni’), mégis, mivel élettőkékben így is ‘kivételesen gazdag’-ok vagyunk, a ‘nevelők nevelői’-nek helyes megválasztásával, általuk íróink, költőink nemzetnevelő hivatásukat tükröző műveik megmutatásával igenis feltámasztható régi dicsőségünk, de ehhez valóban az kell, hogy a földi élet minden sarát lezárni akaró, eszményi magasságok felé törő Prohászka Ottokár-i lelkületű magyarok legyünk – akik püspöki jelmondatát (‘dum spiro, spero’, ‘amíg élek, remélek’) magukénak vallják -, akik olyan szerelmesen tudnak tekinteni a magyar örömökre, bánatokra, a honi sorsra, mint Juhász Gyula, mert tudják vele:
Szép a Rajna, Loreley folyója,
Német nagyság hű oltalmazója,
Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
Méla Volga orosz bú szülője,
De míg bennünk lélek él és nóta,
Tisza lesz a magyarok folyója.
Vagy hogy jelenbeli példára utaljunk, a mostani londoni olimpián Gyurta Dániel spártai jellemre valló, méltán himnuszértékű mondata – ‘tizenöt millió magyart kellett végigvinnem ezen a kétszáz méteren’ – legyen számunkra az intő jel, mi mindenre képes az életerő, az akarat diadala, annak átélése, hogy az aranya mögött álló heroizmus a hazaszeretet legszebb himnusza, amely hatalmas energiákat szabadít fel bizony azokban is, akik nem aktív sportolók, hiszen megacélozza az ő akaratukat is, így aztán sikereiket ők is magukénak érzik, elvégre, Veres Péter intelme szerint, ‘ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom, / ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, / vagy legyél csak gyom’, s akkor, életerőnket visszanyerve, elmondhatjuk végre Zrínyivel, hogy ‘egy népnél sem vagyunk alábbvalók’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info