Egyre többen kérdezik e sorok írójától, mint irodalomtörténésztől, hogy a mégoly ólevendula illatú Ferenc-József-i időkben, a dualizmus évtizedei alatt a már akkor is rendre általunk való kirekesztésükről panaszkodó törpe kisebbséget mely költőink, íróink bírálták: bár ilyen műveikből a kínálat nincs arányban közéleti tevékenységük mértékével, mégis akadnak, melyeket persze aztán 1945 óta el is feledtettek.

Noha könyvkiadásunk ugrásszerűen megnőtt a dualizmus évtizedei alatt (így például a huszadik század elején évente mintegy kétezer magyar nyelvű kötet jelent meg hazánkban, amelynek több mint a felét éppen a szépirodalmiak tették ki), mégis, a kor kozmopolita szemléletén nevelkedett íróink zömének figyelmét – beleértve Jókaiét is – mintha elkerülte volna teljesen tevékenységük, mintha elfeledték volna elődeik, kiváltképpen Nagy Ignác és Kuthy Lajos ezernyolcszáznegyvenes évekbeli figyelmeztetéseit, különösen az utóbbiéit, aki a törpe kisebbség alföldi ortodox szárnyának uzsorakamat szedése ellen tiltakozott ‘Hazai rejtelmek’ című regényében, amelynek a magyar parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja, amolyan Shakespeare-i Shylockként, természetesnek tartja az uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben megjövendöli pénzarisztokráciájuk térhódítását, a ‘hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok’ uralmát.

Követőik közül a kiskirályokként, basáskodó merkantilista főurakként viselkedő uzsorásokat egyes regényeiben leginkább báró Jósika Miklós (Akarat és hajlam, Egy kétemeletes ház Pesten, Eszther, Egy magyar család a forradalom alatt) és Vas Gereben (Régi jó idők) tűzte aztán tollára, azonban a dualizmus alatt, noha közéleti-gazdasági befolyásuk egyre nőtt, irodalmi életünkben, amint alább láthatjuk, csak nagyon kevesen merték ellene felemelni szavukat: mégis, álljanak itt most azok, akik, legalábbis egyes műveikben, ezt megtették:

Ambrus Zoltán: Berzsenyi báró és családja (regény, 1902), Tollrajzok a mai Budapestről (1906), A Berzsenyi leányok 12 vőlegénye (1907),
Andor József: Két világ között (regény, 1902),
Csiky Gergely: Mukányi (vígjáték, 1880), Az Atlasz-család (regény, 1890),
Harsányi Kálmán: Kristálynézők (regény, 1914),
Herczeg Ferenc: A három testőr (bohózat, 1895), Andor és András (regény, 1903),
Karakán Pista: Új Jeruzsálem és népe, vagy az emanczipáczió után (verses röpirat, 1869),
Kászonyi Dániel: Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat (regény, 1882),
Kolmár József: Világnézlet szatirák- és epigrammákban (versek, 1895),
Máthé Miklós: Kazár lant (versek, 1901),
Móricz Zsigmond: Fortunátus (drámai játék, 1918),
Tolnai Lajos: Báróné ténsasszony (regény, 1882).

Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály az ezerkilencszázharmincas években lelkiismeretes könyvtári kutatómunkájával sem tudott mindmáig nélkülözhetetlen könyvészeti kézikönyvében (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943) az imént felsoroltaknál több szépirodalmi művet említeni történelmünk e mai helyzetünk kialakulásában oly kulcsfontosságú időszakából, melyeket persze aztán 1945 óta el is feledtettek.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info