„A szép legendák és az érdekes pletykák halhatatlanok”, írta valaha Komlós Aladár irodalomtörténész-kritikus: méltán juthat ez eszünkbe, ha a közfelfogásban mindmáig „széphalmi mester”-ként elkönyvelt Kazinczy Ferenc ízlésdiktatúrájára gondolunk, akitől pedig, mint a világunkat felfordító felvilágosodás képviselőjétől, inkább rettegtek kortársai, csak tartva hatalmától, nem merték kifejezni ellenszenvüket iránta.
Irodalomoktatásunkban jóformán ő fémjelzi egyedül a tizennyolcadik századvéget, megfeledkezve mindazokról, akik a széphalmi diktátorral ellentétben nem hódoltak a trónok és oltárok, a vallási és nemzeti kötelmek leomlása előtt, mint Ányos Pálról, Baróti Szabó Dávidról, Gvadányi Józsefről, Kármán Józsefről vagy Révai Miklósról, akik keserűen panaszkodtak verseikben az idegen öltözködési, étkezési szokások és fölösleges szófordulatok, a hírhedt párizsi dámák „erkölcsei” térnyerése, a francia enciklopédisták tanításai nyomán az erkölcs trónfosztása, a tudományok objektív igazságoktól történő elszakadása, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszóhármasságot hangoztató, anarchiához vezető hedonizmus és utilitarizmus elterjedése miatt.
Hiába, hogy egyes (ráadásul nálánál például esztétikailag jóval műveltebb) kortársai, mint a költő-író és irodalomszervező Kis János, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Fáy András vezérüknek tekintették, mások, nem is kevesen, leginkább a Révai Miklós (1749-1807) költő-nyelvész és Somogyi Gedeon nyelvész (a „Mondolat – a nyelvújítás anti-szótára” című gúnyirat szerkesztője és kiadója) köré csoportosultak már korántsem tartották ítéleteit tévedhetetleneknek, sőt ellenkezőleg úgy látták, újításaival inkább megosztja költőinket, íróinkat, eleve tévesnek ítélve minden övétől eltérő szó- és stílusteremtő törekvésüket, ezért végső soron inkább nyelvrontónak, mintsem nyelvújítónak tekintették.
Mégis, „a szép legendák és az érdekes pletykák halhatatlanok” ugyebár, idéztük az imént, így lehetséges, hogy például működése székhelyét, Széphalmot tekinti a legtöbb irodalomkritika mindmáig kora magyar irodalmi központjának, elfeledve, hogy hozzá hasonló irodalmi központok akkortájt már Kárpát-medence szerte voltak, továbbá, hogy kor- és irodalomtörténeti jelentősége nem költészetének, hanem prózai műveinek van (Az én életem, Fogságom naplója, Pályám emlékezete, levelezése), melyekből egyértelműen kiderül politikai hovatartozása, szabadkőművességhez való kötődése, mindazon mozgalmak hol nyílt, hol burkolt támogatása, melyek (amint ez kiderül Eckhardt Sándor tanulmányából (A francia forradalom eszméinek hatása Magyarországon, 1924) és Concha Győzőéből (A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik, 1885)) a francia forradalom egyértelműen keresztény- és nemzetellenes törekvéseit magukévá tették.
Persze az igazság az, hogy tőle, mint a világunkat felfordító felvilágosodás képviselőjétől, inkább rettegtek kortársai, csak tartva hatalmától, nem merték kifejezni ellenszenvüket iránta, viszont annál nyíltabban megtette ezt Németh László és Féja Géza: Németh László mindmáig mellőzött művei egyikében (Kisebbségben, 1942) kénytelen volt kifejteni, miért kötelessége hadat üzenni kultuszának:
„A mi hibbantóink közt az első s legnagyobb kétségkívül Kazinczy Ferenc volt. Amilyen apró növés ő maga, akkora pusztulás maradt körülötte. Nem tűrte meg a gondolkozást. Ahol a nyelv és szellem a zsenialitás által leragadt vívmányok megértését s kihasználását követelte, ő az ókori vagy német irodalom elcsent visszfényén ujjong s gyűlöli, ami magából él. Különösen ártalmas volt téveszméje az irodalmi és póri nyelv természetéről. Ez tömte el a nyelvfrissülés forrásait s nyitotta meg a különcségek és álemelkedettség hamis egeit, melyekbe a táblabírói szónokok is oly hamar feltaláltak. Az a furcsa nyelv, amelyben Széchenyi mint kényszerzubbonyban forgott s Kossuth mint talárban szavalt, hatféle más nyelv elnyomásával Kazinczy készítménye.”
Azt sem hallgatta el ugyanakkor, hogy tanítványai – „madárnyelvének legbuzgóbb terjesztői” –még „mesterük”-et is túlszárnyalva gúnyolták később az Arany János, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond meghatározta nemzeti klasszicizmus eszményeit, helyükbe a kozmopolitizmust, a világpolgárságot ajánlva, a magyar szellem önálló létezését tagadva, így a népünk őseredetét tudományos szinten feltáró Kőrösi Csoma Sándorok, Horvát Istvánok, Torma Zsófiák helyett a finnugor elméletet hirdető Hunfalvy (Hunsdorfer) Pálokat és Budenz Józsefeket támogatva,
Féja Géza pedig méltatlanul elfeledett művében (Magyar irodalomszemlélet, 1943) szintén őt, a „francia szérum” által „végzetes út”-ra tért ízlésdiktátort tette felelőssé a művészileg-világnézetileg nem az ő elveit követő költő-író kortársai mellőzéséért:
„Kazinczy nemcsak a dunántúli nemesi kúriák korlátoltságát képviselő Kisfaludy Sándorral került ellentétbe, hanem mindenkivel, aki nem fogadta el a nyelvújítás gyanús szóáradatát és az elvont hajlamú érzelgős, németes ízlést. Fazekas, Csokonai és Berzsenyi háttérbe szorítása, hogy kisebbeket ne is említsünk, az ő számlájára írandó, része van Bacsányinak a köztudatból való eltüntetésében, Dayka és Kármán emlékének gyors pusztulásában.”
Igen, „a szép legendák és az érdekes pletykák halhatatlanok”, írta valaha Komlós Aladár irodalomtörténész-kritikus: méltán juthat ez eszünkbe tehát, ha a közfelfogásban mindmáig „széphalmi mester”-ként elkönyvelt Kazinczy Ferenc ízlésdiktatúrájára gondolunk, akitől pedig, mint a világunkat felfordító felvilágosodás képviselőjétől, inkább rettegtek kortársai, csak tartva hatalmától, nem merték kifejezni ellenszenvüket iránta.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info