Lassan hagyománnyá válik, hogy a bennünket csak gyalázni tudó kisebbségorientáltak a tengerentúlon a legaktívabbak, ottani médiájukban naponta bizonygatva, hogy nélkülük mi sem léteznénk, hiszen amint az itteni (persze lépten-nyomon meggyalázott) sírköveik bizonyítják, már Árpád előtt urak voltak nálunk, királyaink, mint Könyves Kálmán, támogatták őket mindenben, aki pedig beteg volt, mint Kossuth Lajos, a csodarabbi meggyógyította!
Nem tévedés: Bartus László lapja, az ‘Amerikai Magyar Népszava” párja, a ‘Kanadai Magyar Hírlap’ 2012. augusztus 29-i számában bizonyos Kerekes Sándor ‘Minek nevezzelek? Avagy a jámbor antiszemita kiskátéja’ címmel felháborodásában, amiért nem ismerjük, mégis megvetjük őket ugyebár, amolyan történelemórára invitálja olvasóját:
‘Nos, kedves Antiszemitám, hadd hivjalak legelőbb a zsidó múzeumba, a Dohány utcába, ahol a lépcsőházban a földszint és az első emelet között, a pihenőn van egy héber feliratos sírkő. Ez a sírkő Aquinkumból, a harmadik századi római városból kerűlt elő és felirata bizonyítja, lévén héber nyelven, hogy az bizony egy zsidó sírját takarta. Ez a kő a bizonyítéka annak, hogy a zsidok már a harmadik században itt voltak a Dunánál. Ez az ‘oklevél’ arról, hogy nem késői betolakodók és idegenek, hanem mint oly gyakran azóta is, előfutárok, bevezetők, élvonal voltak. Tehát, kedves antiszemitám, a kérdésre, miszerint: ‘Mikor pofátlankodtak be azok a rohadt zsidók a mi kis véráztatta hazánkba, hogy azt tőlünk elrabolják?’ A helyes válasz: A harmadik században már bizonyosan itt voltak és csak hatszáz évvel előzték meg a magyarok érkezését. De előkerultek zsidó emlékek Dunapentelén, Eszéken, Esztergomban, Pécsett, Siklóson, Szőnyben és Szombathelyen is a korai középkorból.’
De lássuk a – betűhíven közölt – múzeumlátogatási beszámolót követő királylátogatást!
‘Mint azt minden antiszemita tudja és szakadatlanúl emlegeti, ‘a zsidók állandóan csak kihasználják a szegény magyarokat.’ Igy volt ez már a régi időkben is. A tizenegyedik században első írástudó királyunk, Könyves Kálmán úgy látszik nem tudott erről még, mert ahelyett, hogy átkozódott volna a zsidókra, inkább törvényben szabályozta jogi- és földbirtok viszonyaikat, letelepedésüket, étkezési és kereskedelmi tevékenységüket. Jelezve ezzel azt, hogy a zsidó közösségek figyelmet kaptak a törvény szine előtt. Tehát, kedves antiszemitám, a kérdésre, miszerint:’A zsidóknak mindig csak a pénzen jár az eszük, miért nem dolgoznak és túrják a földet mint más rendes ember?’ A helyes válasz: Túrják ők azt, ha hagyják őket, mint ahogy tették a XI. és XII.évszázadokban.’
Nos hát, ami tevékenységeik ‘első írástudó királyunk’ általi szabályozását illeti, lássuk ennek tényeit! Uralkodása alatt (1095-1114) Törvénykönyvében megtiltotta a velük való házasságkötést (II. Decr. I. 48.), és Szent Lászlóhoz hasonlóan rendelkezett a keresztények köreikben való alkalmazásáról: ‘senki a zsidók közül keresztény cselédet venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani ne merjen, amelyiknél pedig jelenleg van olyan, ha a megengedett idő alatt túl nem ad rajta, veszítse el’ (I. Decr. I. 74.), továbbá, hogy ‘keresztény cselédet, legyen bármilyen nemzetiségű, venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani senki a zsidók közül ne merjen ezentúl, és ha valaki ezen végzést áthágja, szenvedje kárát a nála megtalált keresztény cseléd elvesztésével’. (II. Decr. 1.)
Szabályozta aztán ingatlantulajdonhoz való viszonyukat is: ‘a zsidók közül az, akinek mezei gazdasága van, pogány cselédekkel lássa el azt, ha módjuk van, lehet mezei jószáguk, de csak püspöki székhelyen’ (I. Decr. I. 75.), a kölcsönszerződések tisztasága érdekében pedig előírta a kötelező írásos tanúzást (II. Decr.1-3.), miszerint ‘ha keresztény zsidónak vagy zsidó kereszténynek kölcsönt akar adni, zálogot vegyen a kölcsönvevőtől, mindkét fél részéről tanúk jelenlétében’, végül meghagyta (II. Decr. 13.), hogy közülük ‘ha valaki ünnepnapon árul, adja meg az árát négyszeresen’.
Ennyit tehát arról, milyen ‘figyelmet kaptak a törvény szine előtt’, azonban az imént feltálalt mégoly sovány vacsorához illő desszertet már hálás hozzászólója tálalta fel (aki szerint ez ‘talán a legjobb esszé amit itt eddig olvastam!’):
‘Kossuth Lajos szörnyen sokat betegeskedett gyermekként. A világi orvosok képtelenek voltak rendbe hozni az egészségét, így édesanyja, végső kétségbeesésében elvitte az akkori Magyarországon ‘csodakuruzslóknak’ tartott egyik haszid rabbihoz. Teitelbaum Mózeshez.
A rabbi nem csak maradéktalanul meggyógyította a gyermek Kossuthot, de megjósolta, hogy felnőve a magyar nemzet egyik legnagyobb, soha el nem feledett alakja lesz….’
Végül lássuk a minket történelemórára invitáló saját lapjában közölt nem kevésbé ékes magyarságú önbemutatkozását:
‘Budapesten nevelkedett, mérsékelt sikerrel. 1976 óta Torontóban él, pénzügyi szakember. Irásaiban történelemmel, politikával és közgazdasági kérdésekkel foglalkozik. Kedvelt műfaja a polémia. Az elmult tizenkét évben részt vett a torontói magyar közönség, a Magyar Ház életében, különös tekintettel a legutóbbi hat évre, amikoris igyekezett a vezetőség kétes tevékenységével szemben a tagság érdekeit megvédeni. Történelmi vizsgálódásai többnyire a XIX. es XX. századi magyar társadalmi, kulturális és politikai világgal foglalkoznak, gyakran a zsidósággal is kapcsolatban. Budapest szerelmese. A magyar politikai élet szorgalmas megfigyelője, különös tekintettel a jelenleg folyamatban lévő fasizálódási folyamatra.’
Lassan már tényleg hagyománnyá válik, hogy a bennünket csak gyalázni tudó kisebbségorientáltak a tengerentúlon a legaktívabbak, ottani médiájukban naponta bizonygatva, hogy nélkülük mi sem léteznénk, hiszen amint az itteni (persze lépten-nyomon meggyalázott) sírköveik bizonyítják, már Árpád előtt urak voltak nálunk, királyaink, mint Könyves Kálmán, támogatták őket mindenben, aki pedig beteg volt, mint Kossuth Lajos, a csodarabbi meggyógyította!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
