Nemzeti műveltségünk legfőbb fóruma az irodalmi műveltséget megalapozó középiskola, tőle függ, mennyire válunk a kiművelt emberfők országává, vallotta irodalmi nevelésünk egykori nagyjai közül a százhatvannégy éve, 1848. szeptember 4-én Budán született (és 1922. április 18-án fővárosunkban elhunyt) Beöthy Zsolt, aki, akárcsak példaképei közül Toldy Ferenc vagy Gyulai Pál, rádöbbent, hogy mennyire nem elég a mégoly klasszikus költői-írói alkotás, ha az nem jut el szakavatott értelmezésben az olvasóközönség elé.
A koráig megjelent, irodalmi életünket bemutatni hivatott könyvek szerzői (elsősorban Czvittinger Dávid, Horányi Elek, Rotarides Mihály, Bod Péter, Budai Ézsaiás, Wallaszky Pál, Pápay Sámuel, Sándor István) ugyanis azon túl, hogy rendszerint irodalomnak tekintettek minden nyomtatott művet, megelégedtek csupán íróik életrajzi és könyvészeti adatainak lajstromozásával, így köteteik, még ha sokszor mindmáig nélkülözhetetlenek is egyedi lexikális információik miatt, nem tekinthetők mai értelemben irodalomtörténeteknek: alkotásaik sorát Toldy Ferenc, Gyulai Pál és nem utolsósorban Beöthy Zsolt törték meg.
Beöthy Zsolt két kötetes irodalomtörténete (1877-1879) előszavában ilyetén világossá tette, mi is a valódi célja az irodalmi nevelésnek: „Több felől panaszt hallottam, hogy irodalmunk nem igen bővelkedik oly munkákban, melyek a magyar irodalomtörténet tanítására alkalmasak. Amink van, vagy érdemes tudományos munka, mely a tanulónak nehéz is, száraz is, vagy silány vázlat, mely létrejöttét sem a tudomány és irodalom szeretetének, sem a szellemi tulajdon tiszteletének nem köszöni. Könyvemet az az igyekezet szülte, hogy igazán az ifjúságnak való irodalomtörténetet adjak.”
Budapesti egyetemi tanársága alatt középiskolai pedagógus jelöltjeink az ő esztétikai, stilisztikai és irodalomtörténeti iránymutatásai alapján ismerték meg költőink, íróink gondolkodását, s noha műveiben későbbi irodalomtörténet-íróink köteteihez képest még meglehetősen túltengnek az életrajzi-könyvészeti adatok, talán túlságosan is elmerülve az alkotókra ténylegesen vagy vélten gyakorolt „idegen hatások” keresésében, annyi mégis bizonyos, hogy hosszú nemzedékekkel szerettette meg nemzeti identitásunkat megőrző és továbbadó művészeinket, így sablonos megfogalmazásai vagy helyenkénti téves ítéletei ellenére is mindenképpen hálára kötelezte az utókort.
Hálára bizony, hiszen nem volt más kívánsága, mint Pekár Károly esztétánk megfogalmazásával az, hogy a műértő olvasók „mélyedjenek el koruk vezető eszméiben, gondolataiban, érzéseiben s a nemzeti jellemvonásokban keresve az általános emberit, törekedjenek csak elsősorban korukat, nemzetüket, koruk, nemzetük, fajuk érzéseit, gondolatait kifejezni: a többi az alkotó képzelet, lángelme dolga”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info